Ha valaki teljesen átadja magát a napi rutin mellett a gyerekek világának, nem tud kibújni a bőréből, jogszabályt véleményezni, rendeletek után járni. Az iskolában nem jelen kell lenni, hanem ott kell élni. Nem hiányozni, óramű pontossággal, ám lazán dolgozni. Amikor egy középiskola igazgatóhelyettese voltam és jött valami vaskos oktatási dokumentum-tervezet, mielőtt véleményt mondtak volna kollégáim, megkérdezték: olvastam-e, mire jutottam, és rendszerint ebben maradtunk.Sokan gondolják azt, hogy tanárnak lenni hálás feladat, mert van szünidő, az a napi 6-7 óra meg rutinból megtartható. Igen, vannak pedagógusok is, akik ezért élik le az életüket a pályán és akadnak férfiak, akik ezért ideális feleségnek tartják őket. Tanárnak lenni tényleg nem “a kutyák vacsorája”, mint a vállalkozás, vagy a multicégek alkalmazotti sorsa, ahol ma még vagy valaki, holnap már az utcán találhatod magad. És igen, bele lehet fásulni ebbe a hivatásba, hiszen sokszor ezernyi probléma állja útját a sikeres működésnek. A közvélemény, amely kontraszelektáltnak tartja magát a pedagógustársadalmat, amely Rácz tanár úron kívül csak néhány kiváló “tanító” nevéig jut el, alig hallja meg tudósaink, értelmiségünk visszaemlékezéseit, amelyekben mindig van egy olyan tanár, aki sorsdöntő hatást gyakorolt életükre.A tanári pálya a rendszerváltozás előtt a társadalmi mobilitás csatornája volt, sokan első generációs értelmiségiként jutottak el a katedráig. Talán innen is táplálkozik a szívósság, a kitartás. Az, hogy a sok reform és ide-oda húzó rendelkezés ellenére a rájuk bízott gyerekek tudásban, emberségben gyarapodtak, többségük meg tudott kapaszkodni, szakmát szerzett, továbbtanult. Sokszor incselkedem a gondolattal: döntéshozóinkat kötelezném arra, hogy néhány napot töltsenek el egy-egy iskolában. Tapasztalják meg, kik tanítanak, milyenek a mai gyerekek, mit és hogyan tanulnak. Vegyüljenek el, próbáljanak láthatatlanokká válni. Menjenek el nehéz sorsúak és elitek iskolájába, állami, egyházi, alapítványi intézményekbe. Majd gondolkodjanak el azon, hogy még mindig az emlékeik alapján ítélnek iskoláról, tanításról, óraszámokról? Érezzék a fejükben, a lelkükben a fáradtságot, hallják meg az iskola belső hangjait, az elfojtásokat, a keserveket, a tanárokat és a gyerekeket egyaránt nyomasztó dolgokat, és éljék meg az öröm, a siker, az emberség szép pillanatait. Ha jól figyelnek, őket is kitüntetik figyelmükkel mind a felnőttek, mind pedig a gyerekek. Tanuljanak. Lesz mit!A helyzet az, hogy sem az oktatáskutatók, sem az irányítók nem élnek az iskolák belső világában. Jó szándékukat nem vitatom. Az utóbbi évtizedben történt változtatások azonban nem a kornak megfelelően alakították ezt a hatalmas rendszert, a közoktatást. A folyamatot ahhoz a természeti jelenséghez tudnám hasonlítani, mint amikor egy folyó vizét megpróbálják visszafelé irányítani. Megtörtént ez a XX. században a valóságban is. Abban az esetben és most is nemes szándék vezette a döntéshozókat, csak a folyók esetében a természeti törvényeket, az iskolák ügyében az idő tényezőt nem vették figyelembe. Az az iskola, amit erőszakoltan akartak megvalósítani idegen a társadalmi intézmények sorában. Jól szemlélteti az intézmények vezetőinek mostani helyzete azt, hogy mennyire lebegő kék buborékká váltak az iskolák. Az intézményvezető jogkörök és anyagi eszközök nélküli láncszem ebben a rendszerben, akinek a láncolatban való lét biztosítása lett a feladata, miközben a felelőssége cseppet sem csökkent.Paradigmaváltásra van szükség ahhoz, hogy ebből a helyzetből tovább, előre lehessen lépni. Ha azt akarjuk, hogy az iskolákról ne az egykori tanulók, ma már állami vezetők döntsenek, és ne a gyerekek diktáljanak, mint ahogyan a nagyszülőknek a digitális világban az unokák , akkor tényleg gyökeres változásokra van szükség. Nem csak a tanórák számát, a tantárgyakat kellene farigcsálni, nem minisztereknek, iparkamarai hatalmasságnak kellene megmondani, hogy mit tanítsanak és mit nem az iskolákban. Sikeres oktatási rendszerű országok tapasztalatai alapján, a pedagógusképzés átalakításával indulhatnának a változtatások. Nem holnap, hanem azonnal.Rendezni kellene a tanárok egzisztenciáját, nem csak a bérüket és az úgynevezett életpályájukat kellene egyengetni megalázó képzések, formális képesítések megszerzésének kikényszerítésével. Például Németországban a pálya vonzerejét növeli a pedagógusok egészségbiztosítási rendszere is, amely a legmagasabb szintű ellátást nyújtja a tanároknak. Aki egyszer ott a pályára bekerül, mindent megtesz azért, hogy ott is maradhasson, hiszen a kereseti lehetőségek kimagaslóak, a pálya presztízse nagy. Mindazonáltal hagyni kellene a tanárokat tanítani. Nem kellene őket bosszantani, az orrukra koppintani, önérzetükben megbántani, képviselőik nélkül és ellenükben döntéseket hozni, tantárgyaikat egyik évről a másikra megszüntetni. Visszaminősíteni, elbizonytalanítani, hivatásukból kilódítani.Az iskolák, olyanná lettek korunkban, mint a fák. Állva hallnak meg. Az ellentmondás, ami az ősi tradicionális funkciók és a tudományos-technikai forradalmi változások következtében átalakult emberi létezés között létrejött, belülről rohasztja szét ezt a nagy rendszert. Ha a kizökkent időben vergődő iskolarendszert nem tudják a döntéshozók mielőbb a helyére tenni, mindannyian látjuk kárát.
Folytatás