Nem volt fülünk a hallásra, szemünk a látásra, amikor az első Orbán-kormány kismacskaként a körmeit köszörülte a frissiben felépített demokráciánk falán. Jópofa beszólásnak gondoltuk, amikor nyilvánosságra került a tokaji “nem taggyűlés taggyűlésen” a miniszterelnök intelme: ne a felesége és szőlősgazda társai nyerjék a legtöbbet a meghirdetett állami támogatásokból. Akkor még volt valami eredendő szemérem a fideszes pártelnökben, még úgy érezte, az emberi és a politikai tisztesség valahol ikertestvérek. Óvatosabban kotorászott akkoriban még az állami zsebekben a Simicska-klán is, ha kivettek a közös bukszából, igyekeztek eltüntetni a nyomokat. Persze kiderült Josif Tot meg Kaya Ibrahim ügye, felháborodtunk a “hosszú bitek éjszakáján”… Volt is belőle botrány, és a kormány megbukott.Aztán jött nyolc esztendő ellenzékben, és kijárta a Fidesz a kleptokrácia esti iskoláját. A 2010-ben megszerzett teljhatalom értelmetlenné tette a szemérmes óvatosságot, már nem kell a lopások nyomait elkaparni. Nem volt szükség többé fehér kesztyűre az állami pénzek és az uniós támogatások tolvajainak, biztosak lehettek abban, nem fogja senki az “ujjlenyomataikat” keresgélni.Nyugodtan alszanak a rájuk bízott település, vagy kerület ingatlanjaival bizniszelő polgármesterek; a rendőrök és az ügyészek zavartan félrenéznek, ha olyasmit látnak, amit nem kellene. Uli-buli pályázatokon lehet testre szabottan százmilliókat lenyúlni, fals számlákkal igazolni teljesítéseket és cseppet sem szégyenkezve “matekozni”, kinek mennyi jár a visszaosztáskor. Büntetlenül lehet roma felzárkózásra adott milliárdokat elkölteni és elbújni a felelősségre vonás elől.Szent István örökösei vagyunk, mondják ilyentájt az ünnepi szónokok, és körbehordják a Szent Jobbot. Első királyunk levágatta a tolvajok kezét. Ha rajta múlna, ma a félkarúak országa volnánk.
Folytatás