Kálmán Olga könyvét olvasom: “Álomország”. Mindenkinek ajánlom! Elgondolkodtató. Kinek mi Álomország. Ki miért menekül. Gyerekkori barátokkal rekedtünk a Balaton közepén. Elment a szél, nem ment tovább a kishajó… még ez az ötlet is sok nővértől, műszakistól származott… menjünk együtt nyaralni – még anno. Mert az egészségügy ennyire team munka. Főleg a nővér nem létezik a műszaki személyzet nélkül. A kiégő villanykörtétől, az eldugult wc-ig, de az elromlott vérnyomásmérő és a nem működő monitor is a műszakhoz tartozik. De a rohanva tolt hordágy, ami a falhoz csapódik, és utána bizony gyorsan ki lett javítva a fal – az is aműszak… Csak együtt megy! A sors úgy hozta, mi együtt maradtunk. Ők VOLT egészségügyisek. Már beszélni sem akarnak róla. Maradtunk, mint utolsó mohikánok. Elmegy a jókedv, elmegy a jó hangulat. Elkezdjük számolni, ki mindenki és hány éve hagyta el az országot a társaságból. Döbbenet. Sorsok. Akik együtt kezdtünk, azóta bezárt, leamortizált, szó szerint mára már összeomlott épületekben. Elveszett a szakmai múlt. Legtöbben pályaelhagyók. Néhányan még az országban, de teljesen más területen. Összeszorul a szívük, mikor elhajtanak a bezárt, összeomló épület előtt. Ők még látják a múltat… Emlékek. Amikor még négyen is voltunk műszakban… Ma már egy ember viszi. Amikor még adták a munkaruhát… Ma már Amerikából rendeljük bálában. Amikor még volt ágynemű, az ágyneműben volt anyag, és nem az agyonhasznált, mindenhol szakadozó, feslett “szinte átlátok rajta” ágynemű volt… Ma szinte a “testeddel véded” a mosodába menő és jövő szennyest és tiszta ruhát, el ne tűnjön. Nem rosszból lopja el a másik, csak dolgozni szeretne. Szeretne tiszta ágyneműt a betege alá. És ez sincs ma már biztosítva. Hétvégén nincs ágynemű csere. Voltak szakoktatók, akik a nyomodban voltak, és féltél, mindent jól csinálj, voltak oktató nővérek, aki mellé be voltál osztva és tanították a szakmát, példájukkal és munkájukkal adták át a szakmaszeretetet, emberszeretetet. Ma agyonhajtott, kiégett Kollégák. Volt munkaidő, ami be volt tartva. Ma 24- 48 órában is nyomod, persze titokban, úgy, hogy be se írhatod. Sokan pályaelhagyók. De sokkal többen országelhagyók. Menekültek – Álomországban. Számoljuk, hányról tudunk, ki merre van. Amerikából, Ausztráliából már egyáltalán nem akarnak hazajönni. Ők ott már megalapozták a jövőjüket. Havi milliót keresnek takarítással, heti 4 napban. A közelebb lévő országokból: Anglia, Ausztria, Németország, még Olaszországban is vannak… nagyobb a honvágy. Akik messzebb mentek, már vissza se néznek. Sőt, külön kérték, ne is keressük Őket. Egy Reményik Sándor vers jut eszembe és akkor igazat adok Nekik. Nem kell mindig letépni a sebről a kötést…”Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,Hogy elborítsa egy ütés nyomát;Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:Nincs a világon annyi simaság.Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom,Nem jő évek során oly csendes óra,Hogy fölriadni ne tudnánk belőleEgy emlék-harang-kondulóra.Hol mérgezett, fekete vér szivárog,Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,Letépi mindig-újból a kötést.” Számolom, én “csak” 47 embert ismerek, aki elment. Ami még szomorúbb, ezek mind családok, így minimum 141 ember, akik azt mondták, mentem. Ennek zöme az elmúlt 5 évben… Visszanézni se akarnak.Egymillió menekült érkezik Líbiából Európába? Több mint egymillió menekült Magyar van, csak Európában…Mert el kellett menniük, pedig nem lőttek rájuk, nem gyilkolták le a családjukat, nem nézték végig, a családjuk kivégzését. Megjön a szél, már nem beszélgetünk… nézzük a parti fényeket. Eszembe jut gyerekkorom, mikor nagymamám csípőre tett kézzel várt minket a parton, mert nagyon beúsztunk, és nem látott, és ezért mérges volt.Előttem van a zsúfolt Balaton, a cigányzene Tihanyban, az embertömeg… Augusztus van. Estére üres minden. 20-án hétvégén, van egy kis “nyüzsipezsi”. De kihalt minden. Mint ősszel. Vasárnap nincs a kertekben kanálcsörömpölés, mikor sétálsz haza a szabadtéri déli miséről… Bezárt nyaralók, külföldi tulajdonosok, vagy már azok se. Kikötünk a parton. Repül a kötél, megy az ütközést megelőző “gumiballon” és hallgatunk. Hallgatjuk a meghalt Balatont, hallgatjuk a meghalt országot, a csendet, mint utolsó mohikánok…És jönnek szembe a plakátok: Tudtad? A tövében egy kislány rollerrel fagyit nyal… Egy mentő visít az éjszakában… összenézünk… VAN MÉG HOVÁ MENNIE? Magyarok – Álomországban.
Folytatás