„Nati, te pont úgy nevetsz, mint anyud.” Ha százszor nem hallottam ezt a mondatot, akkor egyszer sem. Mégis mindig ugyanaz jutott eszembe: mégis hogyan nevet Anyu? Mi az, amit mások észrevesznek, én pedig nem? Mindenesetre egy valami biztos: ha az anyumkámhoz hasonlítanak, az a legnagyobb dicséret, amit kaphatok.
Amikor belépünk a húszas éveinkbe, sokan kikerülünk a megszokott családi közegből, és önálló életet kezdünk. Új lakásba, másik városba, talán egy ismeretlen országba költözünk, vagy elkezdjük az egyetemet. Gyorsan kell felnőnünk: ha eddig nem sikerült, most eljött az ideje. Meglepő lenne, ha ilyenkor éppen a legközelebbről ismert mintákhoz nyúlnánk vissza?
A hanglejtésünktől kezdve egészen addig, ahogyan vita közben reagálunk, sok mindenben felismerhetjük magunkban a szüleink jellemvonásait – akkor is, ha bizonyos szokásaikat, reakcióikat egyáltalán nem szeretnénk továbbvinni; így felmerülhet a kérdés: hogyan dönthetjük el, mit akarunk megőrizni abból, amit tőlük hozunk, és mit szeretnénk másképp csinálni? Egyáltalán mennyi választásunk van ebben?
Otthonról hozott példák: kifejezés, kommunikáció és konfliktuskezelés
Érdemes először tisztázni a legfontosabb alapfogalmakat. Kollár Balázs pszichológus szerint mindannyian rendelkezünk egy sajátos temperamentummal, viszont számos dolgot megfigyeléses tanulás útján sajátítunk el. A szakértő példája egyszerű: ha egy gyerek leejt egy vázát, nem feltétlenül kezd azonnal sírni: először a szülőre néz, megfigyeli az ő reakcióit. Ha a szülő megijed vagy kiakad, a gyerek is könnyen megijedhet.
„A tudatos szülőségbe az is beletartozik, hogy megtanulom szabályozni a saját érzelmi reakcióimat. A szabályozás nem egyenlő az elfojtással:
The post „Én nem leszek olyan, mint anyám” – miért kezdünk el mégis úgy viselkedni, mint a szüleink? first appeared on 24.hu.
