„Az első alkalmak egyikén, amikor pont ugyanebből az otthonból érkezett egy csoport, volt egy néni, akinek már nem nagyon volt olyan családtagja, aki látogatta volna. Csak az unokahúga járt hozzá időnként, de ő nagyon keveset tudott a néniről. Amikor bekerült, már középsúlyos demenciával élt, sok mindenre ő maga sem emlékezett, így a gondozóknak is alig volt róla információjuk. Aztán ahogy nézegettünk itt egy fotóalbumot a foglalkozáson, a néniből egyszer csak előtört az emlék: hát ő is ilyen helyen dolgozott! A képen egy szalagsor látszott a szikvízgyárban. Gyakorlatilag így derült ki a néni foglalkozása, amire aztán a gondozók is tudtak később építeni.
Egy másik alkalommal egy nagyon idős, szomorú néni érkezett a foglalkozásra. Kiderült, hogy nem is szeretett volna eljönni, a gondozók mondták is, hogy valószínűleg nem lesz eredményes a dolog; esetleg elviszik majd közben sétálni, ha nagyon nem szeretne maradni. Éva néninek hívták. Éva néni leült az asztal sarkán és végig csendben maradt. Amikor aztán a foglalkozást vezető kollégám mondta, hogy akkor most egy karácsonyi éneket szeretne együtt elénekelni, Éva néniből kitört, hogy ő ezt biztosan nem énekli el. »Ő már nem tud semmit, ő már nem jó semmire«. Azért a csoport elkezdett énekelni, mert a kolléganőm azt mondta, »nem baj, csináljuk, hátha közben fel tetszik ismerni a dallamot, vagy ha nem, hát majd együtt megtanuljuk«.
És Éva néninek először a dallam, aztán a szöveg is eszébe jutott. Végignéztük, ahogy ez a letargikus, szomorú arc lassanként felderül és vidáman énekelni kezd. Ez volt talán a legmeghatóbb élményem itt.”
A szentendrei Skanzen egyik háromszobás, fehér parasztházikója ősszel hétről hétre ilyen apró csodák helyszínévé válik. Demenciával élő idősek érkeznek családtagjaikkal vagy egy-egy közeli idősotthonból a gondozóikkal. Letelepednek a ‘80-as évekre berendezett nappaliban, körülvéve a korszak tárgyaival, és elkezdenek nézelődni, beszélgetni, emlékezni.
Idén tizenkét éve fut a Szabadtéri Néprajzi Múzeum demencia programja. Az ezt kidolgozó és levezető múzeumpedagógusok ősszel és tavasszal heti rendszerességgel tartják a foglalkozásokat. Az elmúlt több mint egy évtizedben számtalan, a fent idézetthez hasonló élményben volt részük. Kérdésünkre sorra elevenítik fel a pillanatokat, amikor a hozzájuk látogató idősekben megmozdult valami a Sokol rádiók, iskolaköpenyek és szódásszifonok láttán, vagy egyszerűen a türelmes, kedves odafordulás hatására.
Valahogy magukra találnak itt az idősek. Sokszor olyanok is elkezdenek énekelni, beszélgetni, kinyílni, akik egyébként már befelé fordulnak, szavakkal kevésbé kommunikálnak
– fogalmaz lapunknak Szigethy Zsófia, az egyik foglalkozásvezető, a fenti történetek mesélője.
Bár a koccintással kezdődő, éneklős-beszélgetős program inkább hasonlít egy idősebb rokonnál tartott vidám vendégségre, ahol folyamatosan zörögnek a poharak, körbejárnak a régi képek és mindig legalább három ember beszél egyszerre. Ám valójában egy nagyon tudatos, aprólékosan megtervezett és tudományosan megalapozott programról van szó.
A demencia a kognitív képességek romlásával járó, visszafordíthatatlan betegség. Ahogy korábbi cikkünkben körbejártuk, első tünetei általában a rövid távú memóriát érintik. A későbbiekben viszont gyorsan súlyosbodhat az érintett állapota: a tájékozódási, kifejező, emlékező képesség romlásával, apraxiával, később pedig a mozgás és járás nehézségeivel, sőt, akár nyelészavarral.
Az egész világon egyre többeket érintő, ám még mindig sokszor tabuként kezelt, stigmatizált betegség jelenlegi tudásunk szerint nem gyógyítható, csupán lassítható. Az olyan terápiás foglalkozások segíthetnek, mint a Skanzen díjnyertes programja, amely egyedi módon értelmezi újra a múzeumok társadalmi szerepvállalását.
The post „Legalább az lesz a síromra írva, hogy szörpivásban halt meg” – így lassítják Szentendrén a demenciát first appeared on 24.hu.
