Édesapja, Kovács József is kapus volt, a Pécsi Lokomotív színeiben az NB I-ben is védett. Törvényszerű volt, hogy ön is a kapuban köt ki?
Gyerekfejjel nagy késztetést éreztem, hogy ugyanazt a sportot űzzem, mint édesapám, és mivel megtetszett, eldőlt a sorsom. 1967-ben lettem igazolt sportoló. Nem ma volt.
Amikor pályafutása elején végigjárta a pécsi csapatokat, számított valamennyit, hogy édesapját ismerték a városban, és azon belül a futballközegben is?
Úgy gondolom, hogy kijártam a saját utamat. Édesapám annyiban segített, hogy 20 éves koromig vele edzettem, és nagyon keményen fogott, a lehető legkomolyabban vette a közös munkát.
Egy korabeli cikkben olvastam, hogy a pécsi évei alatt elvégzett három szemesztert a helyi tanárképző főiskola testnevelés-orosz szakán. Azzal mi lett végül? A focipályafutás elsodorta?
Szépen megkértek, hogy talán hagyjam abba.
Fentről jött a kérés?
Igen.
De miért zavart volna bárkit is, hogyha Kovács Attila futballkapusnak van egy diplomája?
Nem tudom, nem értek hozzá.
Nem volt bonyodalmaktól mentes, amikor Pécsről Csepelre igazolt. Ott ki hibázott, vagy mi okozta a kalamajkát?
Az úgy volt, hogy az egyetemi csapatból átmentem a PVSK-ba, majd a Vasút meg a PMSC szerződést kötöttek, hogyha kellek, akkor átvisznek a PMSC-be. Egyetlen bökkenő volt: mindenkivel aláíratták, csak velem nem.
Ez akkoriban volt, amikor az édesapja a PMSC-nél dolgozott?
Igen, ő volt a kapusedző. Szóval engem kihagytak a PMSC-s ügyletből, én meg aláírtam közben a Csepelhez, és senki nem tudta, hogy akkor most mi van. A vége az lett, hogy két szék között a pad alá estem, se itt, se ott nem játszhattam, úgyhogy fél évig csak edzettem.
Hogy oldódott meg a patthelyzet?
A PMSC nem akart elengedni, két hétig kilincseltünk mindenhol, a megyei tanácsnál, a városi tanácsnál meg a pártbizottságnál. Édesapám mondta, hogy menjek nyugodtan, de, amikor végül elhárult az akadály, kirúgták az állásából.
28 év után egy levelezőlapon értesítették, hogy a létszám, illetve az anyagi helyzet nem engedi meg a további foglalkoztatását. Kénytelen volt lenyelni a keserű pirulát, pedig egyetlen válogatott volt akkor Pécsett, a kapus Katzirz Béla, aki az ő tanítványa volt.
Ez volt a retorzió, amiért a fia végül mégis Csepelen folytatta?
Igen. Ráadásul édesanyámat is elbocsátották.
Ő mivel foglalkozott?
Ebédet osztott egy cégnél.
Ha szakmailag indokolt is volt a váltás, a családját ért incidensek nem ingatták meg a döntésében?
Természetesen nem esett jól, ami történt, de vitt a lendület, a fiatalos hév, és az volt bennem, hogy én akarok lenni a legjobb, úgyhogy csináltam, amit épp jónak éreztem.
1979 tavaszára védte be magát a Csepelbe, és kezdésként produkált egy erős hatmeccses szériát, amikor a Videoton, a Tatabánya, az MTK, a Honvéd, a Vasas és a ZTE elleni találkozókon mindössze egy gólt kapott – igaz, a társak is csak kétszer csengettek odaát. Hiába repkedtek önnek a hatos-hetes osztályzatok a Népsporttól, a Csepel az idény végén kiesett az NB I-ből. Hogy éli azt meg egy kapus, amikor hátul megadja a stabilitást, de elöl nincs, aki gólt rúgjon?
Nem egy könnyű helyzet, lelkileg kicsit össze is zuhantam, de egy-két hét alatt kihevertem, és készültem az újabb feladatokra.
Önt idézem: „A kapust mintha nyűgnek tekintenék, pedig az összeállítás az 1-es számmal kezdődik. Addig jó a kapuvédő, amíg stabil, és nem igényel külön törődést, figyelmet, speciális, célirányos edzésmunkát.” Jól érzem ki a szavaiból, hogy az átlagnál némileg érzékenyebb típus volt a kapuban?
The post Kovács Attila: A magyar focival kapcsolatban mindig felszakadnak a régi sebek. Rohadtul rossz érzés first appeared on 24.hu.
