Ukrajnába való elutazásod előtt az oltóorvosod azt mondta, hogy ne menj be a helyiek házába, ne kerülj kapcsolatba a nyálukkal, lehetőleg még a pohárból se igyál utánuk, különben baj lesz. Tulajdonképpen baj lett.
Abból a szempontból valóban baj lett, hogy 2013 ősz elején adtam be a doktori kutatási tervemet – Nyugat-Ukrajnában akartam kutatni, hogy milyen egy kataklizmákat átvészelt, de épen maradt városban az örökségvédelem –, és pár hónapra rá kitört a Majdan, 2014 februárjában annektálták az oroszok a Krímet, tavasszal pedig elkezdődött a háború a Donbaszban. Időközben megkaptam az ösztöndíjat, a kiutazás előtt pedig a német kutatóintézet elküldött orvosi vizsgálatra, ami a biztosításhoz kellett. Jó sok oltás után ez az orvos adta a fent idézett utasításokat – egy kulturális antropológusnak, akinek az a szakmája, hogy terepmunkát végez.
De miért pont Ukrajnában?
Korábban az indiai Himalájában dolgoztam, sokáig gondolkodtam azon is, hogy esetleg a Közel-Keletre mennék, de ez a munka meggyőzött arról, hogy először a saját régiónkkal van dolgom. Rengeteg kérdésem volt Kelet-Európával kapcsolatban, de antropológusként nem akartam Magyarországgal foglalkozni. Nyugat-Ukrajnáról a holokauszt kapcsán olvastam először alaposabban. Érdekelni kezdett Lemberg/Lviv, ahol a II. világháború előtti lakosságnak közel a 90 százalékát vagy megölték a holokausztban, vagy deportálták a sztálini lakosságcserékben, miközben az egyik legépebben megmaradt nagyváros a régióban.
Engem pedig elkezdett nagyon érdekelni, hogy mi történik egy olyan helyzetben, amikor a szovjet annexió után teljesen más emberek költöznek be egy ilyen helyre, egy ekkora társadalmi kataklizma után miként folytatódhat az élet.
A kutatási tervemben – amit 2013. szeptember-októberben adtam le – még az is benne volt, hogy a növekvő geopolitikai nyomás hogyan alakítja át az Európai Unióhoz meg az Oroszországhoz fűződő viszonyt. Valahogy jó irányba tapogatóztam. Abban a felkészülő évben már voltak ukrán barátaim, ismerőseim. Részben úgy néztem a Majdant, ahogy ők nézték, de részben őket is figyeltem, hogy ők mit élnek át. Megrázó volt, ahogy a lábuk alól teljesen kiment a talaj.
„Testen kívüli élmény volt”
Nem riasztott el a háború?
Nem elsősorban a saját biztonságomra gondoltam. Ukrajna nagyon nagy. Ha az ember nem teljesen naiv, annyit azért tud: a háború nem azt jelenti, hogy gépkarabélyos emberek rohangálnak az ország minden pontján. Sok szempontból elképesztően hülye és naiv voltam, nem voltam felkészülve arra, amibe csöppentem, de ezt azért nem gondoltam. Fura viszonyom van ehhez. Nem akartam kifejezetten háborús közegben dolgozni, de az sem volt bennem, hogy mindenáron el akartam kerülni. Kalandvágy van bennem, ami soha nem olyasmiben jelent meg, hogy haditudósító akartam volna lenni. Inkább a hegymászás érdekelt, a sivatagok vagy a sarkvidék – ha már kaland. Másféle képzelgéseim voltak. Aztán ezt dobta az élet.
Egyébként a megérkezésem egészen filmszerű volt. Nagy hó volt Lvivben, az éjszakai vonattal érkeztem Budapestről, hajnalban. Az egyik leghátsó kocsiból szálltam le, húztam a hatalmas bőröndömet az állomás felé, velem szemben pedig egy csapat katona jött rendezett sorban, hogy felszálljon a párhuzamos vágányon álló vonatra. Mintha megrendezték volna.
Majdnem tíz év telt el, és jött 2022 februárja.
Én pedig egy skót egyetem frissen felvett részmunkaidős alkalmazottjaként kezdtem volna a Donbasz ipari örökségével foglalkozni. Nem sokkal korábban derült ki, hogy a Libri-díj shortlistjére került az első könyvem, így éppen Budapesten voltam, február 24-én volt a fotózás. Fogalmam sincs, hogy csináltam végig,
testen kívüli élmény volt.
A másik munkahelyemen felmondtam, képtelen lettem volna bármivel foglalkozni, aminek nincs köze Ukrajnához. Aztán mentem a határra meg a pályaudvarokra segíteni.
Kulturális antropológusként bizonyára örültél, amikor 2022-ben a kutatási területed a magyar közbeszéd középpontjába került.
Az első sokkban sokan egyszerűen elkezdtünk rohangálni, fordítani, humanitárius segítséget szervezni. Akkor még nem volt ennyire nyilvánvaló, hogy Magyarországon milyen gyorsan propagandatermék lesz ebből. Illetve, hogy az lesz, az sejthető volt, de a léptéke így is meghökkentett. Pár hónap alatt eszkalálódott ilyen undorítóvá. A 2022-es választás környékére pedig már világossá vált, hogy az ukránok lesznek a soros bűnbakok.
Mire számítottál kezdetben?
Nagyon naivak voltak az első várakozásaim. Azt gondoltam, a legrosszabb az lehet, hogy ugyanazt az embertelen retorikát alkalmazzák, mint a szíriai háború idején. Erre nyilván vevő lesz a magyar társadalom, amelyben sem a tolerancia, sem a környező országok iránti érdeklődés és nyitottság nem különösebben magas. Olyasmiken gondolkodtam, hogy lezárják-e a határt, mennyire fogják vegzálni a menekülőket, esetleg azonnal az osztrák határ felé terelik-e őket. A legrosszabb forgatókönyvnek valami olyasmit képzeltem, mint ami 2015–2016-ban történt. Az nekem nagyon megrázó két év volt. Nem elemzőként figyeltem Magyarországot. A magyar politikához egyszerű állampolgári viszonyom van, nem értek hozzá, soha nem foglalkoztam vele túlzottan. Ráadásul túl nagy volt a sokk. Az érdekelt, hogyan tudunk segíteni.
Kezdetben jó volt legalább azt látni, hogy a »menekült« szó visszatért a politikai kommunikációba. Volt nagyjából másfél hónap, amikor – ha nem is volt jó a helyzet – az állam legalább nem tett direkt keresztbe. Civilként lehetett segíteni, a nagy segélyszervezeteket is hagyták dolgozni, volt valamennyi passzív támogatás. Szerintem sok magyart is sokkolt ez az egész, pár tízezer ember megmozdult, és próbált segíteni szállással, adományokkal, bármivel.
Ehhez jött egy személyes disszonancia. Friss volt a könyvem, és akkor kezdett egyfajta szakmai visszhangot kapni. Arról kellett interjúkban beszélnem, hogy mennyire boldog vagyok a szakmai elismerésektől, miközben éppen romokban volt az egész addigi életem. Közben viszont a magyar irodalom folytatta a maga életét, mintha semmi sem történt volna. Amit részben értek, mert velük valóban nem történt semmi. De hogy az általános sajnálkozáson túl milyen kevés érdemi értelmiségi válasz volt erre a háborúra – főleg a többi környező országhoz képest – azt nehéz volt feldolgozni.
Nekem viszont arról kellett interjúkban beszélnem, hogy mennyire boldog vagyok a szakmai elismerésektől, miközben éppen romokban volt az egész addigi életem. Később itt-ott megjelent az az olvasat is, hogy az egész felhajtás a könyv körül csak Ukrajnának köszönhető, én egy konjunktúratermék vagyok. Még a könyvem sárga-kék borítója sem lehet véletlen.
Véletlen volt?
The post Vonnák Diána: Van az emberben gyűlölet, mások halála utáni vágy first appeared on 24.hu.
