A társadalomtudománynak jól megy a kritikai reménytelenség. Könyvtárnyi irodalom szól arról, miért fordulunk el a közügyektől, hogyan porladnak szét a közösségeink, enyészik el a bizalom. Aki néhány estét eltölt ezekkel a könyvekkel, jó eséllyel még azt is megérti, miért nincs kedve felkelni a fotelből.
A kritikai diagnózis helytálló lehet, de a mozdulatlanság leírása könnyen a mozdíthatatlanság bizonyítékává válik. Abból, hogy tegnap sem történt semmi, észrevétlenül lesz állítás arról, hogy holnap sem történhet. Aztán a páciens felkel a fotelből, megszervez egy mozgalmat, és esetleg még a kormányt is leváltja. A szakirodalom pedig nyithat egy új fejezetet: társadalmi mozgalmakról, mobilizációról vagy, kissé naivan, demokratikus reneszánszról.
Magyarországon tizenhat év alatt alaposan megtanultuk ezt a gondolatmenetet: ezek úgyis maradnak. Ebben én sem vagyok bűntelen, hiszen sokszor használtam a nagy társadalomtudós és sikeres médiavállalkozó Gary Lineker kitekert mondását: a politika az, amikor különböző szereplők kampányolnak, és a végén mindig Orbán nyer. Aztán jött a Tisza felemelkedése és az áprilisi választási cunami. Szerbiában a diákmozgalomból kinövő választási összefogás októberi sikere bontotta meg a tartósnak hitt hatalom rendjét.
Mi az az élmény, amely kimozdítja az embereket életük bevett cselekvési rendjéből?
The post Dessewffy Tibor: Forradalmi ünnepnapok után szürke hétköznapok first appeared on 24.hu.
