Átható lelkesedéssel szokott írni arról, milyen érzés lenne belépni egy fekete lyukba. Ha kapna egy exkluzív lehetőséget, hogy Dante módjára alászállhat ebbe a kozmikus alvilágba, bevállalná?
Természetesen. Egész életemben az hajtott, hogy eljussak a legkülönfélébb helyekre, és felfedezzem őket. Úgyhogy igen, megtenném.
A kíváncsisága mindig erősebb az ismeretlentől való félelménél?
Azért sok múlik a körülményeken, de tény, hogyha van valami, ami mindig is jellemző volt rám, az a rendkívüli kíváncsiságom. Ez még az emberi kapcsolataimban is kiütközik. Előszeretettel megyek oda idegenekhez, hogy beszélgetésbe elegyedjek velük, és megismerjem őket. Fiatalkoromban a barátaim gyakran csodálkoztak ezen. Együtt lógtunk, én pedig váratlanul odaléptem valakihez, akit egyikünk sem ismert, mire számon kértek: „Miért mész oda hozzá? Te közénk tartozol. Mit érdekelnek ezek az emberek?” Én pedig azt válaszoltam: „Titeket már ismerlek. Most szeretnék valaki mást is megismerni.”
Ez a kíváncsiság nemcsak a barátkozásnál jöhet jól, de a tudományban is. Mindig kellenek olyanok, akik nem elégszenek meg a készen kapott tudással, hanem megkérdőjelezik a közmegegyezéseket.
Azt hiszem, a kíváncsiság nagyon mélyen belénk van kódolva, és a fajunkat különösen jellemzi. A legtöbb állat nem ennyire kíváncsi, bár vannak kivételek. A macskák például kifejezetten kíváncsiak: ha meglátnak egy lyukat, oda akarnak mászni, hogy megnézzék, mi van benne; ha van egy másik szoba, minden áron be akarnak jutni, hogy felfedezzék. A majmok is közismerten kíváncsiak. De az ember talán minden más fajnál kíváncsibb. Lehet, hogy ennek része van abban is, hogy az emberiség máig tartó karriertörténete a Föld egy viszonylag kis szegletéből, Afrikából indult, aztán mégis eljutottunk szinte mindenhová.
Egészen lenyűgöző, ahogy meghódítottuk az egész bolygót. Ennek részben éppen az a kíváncsiság lehetett a hajtóereje, amely arra ösztönzött bennünket, hogy mindig tovább menjünk: megnézzük, mi van a következő völgyben, a következő folyónál, a következő hegyen túl.
Óriási szerepe lehetett a civilizációnk létrejöttében is. Valaki kíváncsi volt rá, mi történik, ha elültetünk néhány magot. Vagy mi történik, ha fogjuk a tejet, és különféle dolgokat csinálunk vele – aztán egyszer csak sajt lett belőle. És így tovább. Az én értelmezésemben a tudomány ennek az átfogó folyamatnak a része.
Sokszor viszont önmagunkat akadályozzuk a tudásunk gyarapításában – például azzal, hogy kizárólag a megszokásainkra hagyatkozunk. Ön is ír olyat, hogy valójában nem is a tanulás nehéz, hanem túllépni a tanultakon, mert azok elzárnak minket az új távlatoktól.
Mint mondtam, az emberiség a legkíváncsibb fajok egyike, de ez a tulajdonság nem egyforma mértékben oszlik meg közöttünk. Rengeteg olyan ember van, aki elégedett azzal, amit csinál, és különösebben nem érdeklik az új távlatok – és talán ez így természetes. De vannak nagyon kíváncsi emberek is, méghozzá sokan, az ő kíváncsiságuk a táptalaja a tudománynak. Ennek forrása egyetlen alapvető felismerés: az, hogy nem tudunk mindent. Ha ugyanis azt gondolod, hogy mindent tudsz, akkor nincs okod kíváncsinak lenni. És az a figyelemre méltó, hogy a legtöbb ember tényleg úgy gondolja, hogy mindent tud.
A tudósok tehát nem azok, akik többet tudnak, hanem azok, akik sokkal inkább tudatában vannak annak, hogy milyen mélységes a tudatlanságunk.
A világ rejtélyességének ez a megélése – az, hogy vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem tudunk – a tudomány egyik legfontosabb hajtóereje. Ez még Isaac Newtonnál is megjelenik, aki felmérhetetlen jelentőségű tudós volt, és lefektette a nagy részét mindannak, amit ma modern tudományos módszernek és gondolkodásnak nevezünk. Van egy levél, amelyet élete vége felé írt, és szerepel benne egy ilyen mondat:
The post Carlo Rovelli a 24.hu-nak: A mesterséges intelligenciával akár százszorosára is növelhetjük az atomháború kockázatát first appeared on 24.hu.
