Sok éve már, hogy elhatároztam: bizonyos kérdésekben nem nyilvánítok véleményt.
Aztán olykor úgy alakul, hogy muszáj.
Még akkor is, ha sokaknak édesmindegy, miről írok, és miről nem – de nekem egyáltalán nem az.
Például politikáról nem írok.
Kivéve, amikor a politika betüremkedik még a „végekre”, az én féltve őrzött rendelőmbe is.
Egy orvosi szaklapnak a gyermek-alapellátás jelenéről és jövőjéről szóló cikkében olvasom, hogy:
egy harmincas-negyvenes éveiben járó, frissen szakvizsgázott gyermekorvos nem feltétlenül akarja egész életét egyetlen praxisban tölteni, amely nagy fokú személyes és egzisztenciális kötöttségekkel jár.
Ha ez így igaz,
akkor bizony van baj.
Azt is olvasom a cikkben, hogy a fiatal orvosgeneráció más „életpályamodellben” hisz, másféle munkaszervezésben gondolkodik, másmilyen szakmai közegben dolgozna, mint az elődjei – vagyis, mint a magamfajták.
Rendben, ebben nincs semmi különös, hiszen az egymást váltó generációk változásokat szeretnének, mi sem pont ugyanúgy kívántunk gyógyítani, mint az előttünk járók.
Abban is egyetértek a szerzővel, hogy a házi gyermekorvos a kisgyermekes családok tán legfontosabb egészségügyi támasza, aki gyógyít, tanácsot ad, követi a gyermek fejlődését, támogatja a szülőket, és hát jobbára ő az első szakember, akihez a család bizalommal fordul. (Megjegyzem, ez a szakmánk legfőbb örömforrása egyben.)
Aztán kérdés következik: „Hogyan tovább házi gyermekorvoslás?”
A cikk szerint egyre távolabb kerülünk attól az ideális állapottól, hogy a gyermek-alapellátás jól működjön, vagyis hogy a szülő bármilyen egészségügyi kérdéssel bátran keresse föl a házi gyermekorvost – alappal bízva abban, hogy időben megkapja a szükséges információt, ellátást, útba igazítást.
Szeretném hinni, hogy ez a kritika nem, vagy legalábbis nem mindenkinél igaz. Sőt.
A szerző úgy véli, hozzá kell nyúlni a finanszírozáshoz, a hálózati működéshez, a szakdolgozók kompetenciájához, a lakosság edukációjához és a szakmai kontrollhoz.
Nos, én 1989-ben, tízévnyi klinikai kórházi gyakorlat után, két szakvizsgával lettem körzeti gyermekorvos a VII. kerületben; és azóta is, vagyis harminchét éve házi gyermekorvosként dolgozom.
A finanszírozást néhány éve kielégítően rendezték, és ma – igaz, sok munkával – meg lehet élni a fizetésünkből. Jó, nyilván nem ismerem a vidék helyzetét, nem látok rá egyes problémás területekre, és az is megfontolandó, hogy differenciáltan dotáljunk-e bizonyos eltérő aktivitásokat, értsd, a betegforgalom után határozzuk meg egyes orvosok fizetését.
Értem, hogy az úgynevezett hálózatos ellátás a cél, merthogy a szakma szerint nem tartható fenn az egymástól elszigetelten működő, egyorvosos praxisokra épülő modell.
A nem szakmabeli olvasók kedvéért: a hálózatos ellátás a gyógyításban azt jelenti, hogy az egyes háziorvosi praxisok nem elszigetelten, egyszemélyes rendelőként működnek, hanem szervezett hálózatba, úgynevezett praxisközösségbe vagy alapellátási központba tömörülve, egymással szorosan együttműködve látják el a betegeket; ennek célja a betegellátás minőségének javítása, az orvoshiány áthidalása és a szakrendelők tehermentesítése.
Értem, sőt, egyetértek – legalábbis részben.
Tudom, gyakran van úgy, hogy „egyedül nem megy”, és hát fiatal orvosként én is rendszeresen hívtam az erre kijelölt főorvost (jó ideje nincs ilyen lehetőség); de azt is tudom, hogy a betegeim és főleg a szüleik személyes bizalmi viszonyban állnak az adott orvossal, s enyhén szólva is nem szívesen fordulnak máshoz.
Én 1989-ben jöttem a körzetbe. Féltettek a barátaim, a családom. Addig védett életem volt élsportolóként, egyetemistaként, de még kezdő orvosként sem szembesültem igazi nehézségekkel. Aztán hirtelen a saját döntésem következményeként a legsűrűbb valóságban találtam magam. A VII. kerület, vagy ahogy mondták, a „Chicago”, nehéz sorsú emberek otthona volt már akkor is, én mégis hamar megszerettem a feladataimat, a családokat, és a betegeim is engem – ráadásul ez a szeretet és lelkesedés kitart mind a mai napig.
Lehet, változtatni kell sok mindenen, lehet, mindenhez hozzá kell nyúlni a finanszírozástól a hálózati működésen keresztül a szakdolgozói kompetenciákig és a betegedukációig, a szakmai kontrollokig – de közben mindenkinek azt kívánom, hogy olyan boldogan tegye, tehesse a dolgát, ahogy nekem megadatott.
Az orvos-beteg kapcsolatnak a bizalomra kell épülnie, melynek alapja a gyakori találkozás és a kölcsönös tisztelet. Bármennyire is digitalizálódik a világ, ez a kapcsolat nem lehet telefon-, e-mail- és telemedicina-alapú. Ismerni kell a beteg körülményeit, hiszen ezen is múlik a gyógyulás: a szülő meg kell bízzék az orvosban, az orvos pedig abban, hogy amit mond, javasol, azt meg is csinálják a szülők.
Legyen bármilyen is a rendszer, ez kellene a dolgok motivációja legyen; és kívánok mindenkinek annyi örömet a munkájában; amennyi nekem megadatott, és remélem, még sokáig megadatik.
The post Gyarmati Andrea: Bármennyire is digitalizálódik a világ, gyógyítani lehetetlen telefonon és e-mailen first appeared on 24.hu.
