FRISSA hír a Napivilag oldalán marad — az eredeti forrás külön nyitható meg
Ma
NévnapBetöltés…
IdőjárásBudapest…
DevizaEUR…
DevizaUSD…
NNapivilagMinden hír egy helyen
FÜGGETLEN HÍRAGGREGÁTORMagyarország · Budapest
← Vissza a hírfolyamhoz

Külföld · Forrás: 24.hu · Szerző: History · 2026. 11. 16. 04:10 · 12 perc olvasás

Kik voltak a rejtélyes „fekete magyarok”?

A „fekete magyarok” kutatásának esetében három fő forrásra támaszkodhat a történetírás: az 1003 és 1008 között Magyarországon térítő Querfurti Brúnó hittérítő érsek Az öt remete élete (Vita quinque fratrum) című művére és II. Henriknek címzett leveleire, Chabannes-i Adémar francia krónikás Chronicon Aquitanicum et Francicum című írására, valamint a Kijevi Rusz első évkönyvére, a Nesztor-krónikára. A három forrás ugyan szűkszavú, mégis kiemelkedő jelentőségű információkkal szolgál az utókor számára a rejtélyes „fekete magyarokról”. Fontos megemlíteni, hogy a felsorolt szerzők közül egyedül Querfurti Brúnó járt a Magyar Királyság területén, ezáltal valószínűsíthetőleg az ő feljegyzései tartalmazzák a legfontosabb és legrészletesebb információkat. Adémar esetében hangsúlyozni kell, amellett, hogy sosem járt a Magyar Királyság területén, jelentős tévedések is köthetőek a nevéhez: Querfurti Brúnót például több alkalommal is összetéveszti Augsburgi Brúnóval és Sankt Gallen-i Brúnóval is.

A 12. század elején összeállított Nesztor-krónika, amely nagyon korai, valószínűleg bizánci forrásokra támaszkodik, több tudósítást is tartalmaz fehér és fekete ugorokról, egyes történészek szerint „fehér” és „fekete magyarokról”. Az orosz anyaállamban keletkezett mű esetében azonban kiemelendő, hogy ugyan a „fekete magyarok” létezését alátámasztja, a „fekete” és „fehér magyarság” elkülönítésére és meghatározására alkalmatlannak bizonyul.

Honnan eredhet a „fekete magyar” elnevezés?

Mivel a három kútfő közül egyik sem fejti ki részletesebben, hogy mitől voltak „feketék” a magyarok, az utókor különböző utakon elindulva próbálja megfejteni az igazságot. A főbb elméletek etnikai, politikai, vallási vagy területi alapon különítik el a magyarságot „fehér” és „fekete magyarokra”. Az etnikai megkülönböztetés elmélete szerint a „fekete magyaroknak” nevezett csoport valójában a Levédiában a hét „fehér” magyar törzshöz csatlakozó kabarok csoportja volt. A „fekete magyarok” kapcsán első számú kútfőnek tekinthető Querfurti Brúnó, aki személyesen is találkozott a „fekete magyarokkal” térítő munkája révén, nem tesz említést a „fekete” jelző okáról. A német hittérítő minden bizonnyal hallotta ezt az elnevezést,

ebből arra következtethetünk, hogy nemcsak a korabeli Európában, hanem a magyarok között is elterjedt elnevezésről volt szó.

Ezzel szemben a kevésbé megbízható Adémar megfejteni vélte a „fekete magyar” elnevezést: a francia krónikás elmondása szerint a „fekete magyarok” bőrszíne olyan sötét, mint az etiópoké. Igencsak érdekes megállapításról van szó, viszont annak tudatában, hogy Adémar nem volt szemtanúja az említett magyaroknak – hiszen sosem járt a Magyar Királyságban –, megállapítása erőltetett gondolatmenetnek tűnik, amely a középkori krónikások esetében meglehetősen gyakorinak számít. Ennél a pontnál érdemes megemlíteni a Descriptio Europae Orientalis névtelen szerzőjének állítását, miszerint a magyarok színe fekete. Ennek tudatában a „fekete magyarokat” nem kell szükségszerűen a „fehér magyaroknál” sötétebb bőrű kabar népességnek tekinteni.

Az minden bizonnyal elvitathatatlan, hogy a Magyar Királyság területén a 11–13. században szép számmal lakott izmaelita, muszlim és káliz népesség, azonban arra nincs egyértelmű bizonyíték, hogy nekik bármilyen közük lenne a „fekete magyarokhoz”. Az Adémar által megalkotott magyarázat inkább tekinthető egy középkori mesés elemnek vagy toposznak, mintsem a magyarok egy csoportjának elnevezését magyarázó információnak.

Égtájak és politika

A magyar történetírásban nagy népszerűségnek örvend az az elmélet, amely a fekete–fehér ellentétet a nomád népek sajátos szín- és égtájszimbolikájával magyarázza. Ezekben a sztyeppei pogány kultúrákban a színekhez égtájakat és politikai viszonyrendszert társítottak. A fehér szín hagyományosan a nyugati égtájat jelölte, ahol az uralkodó törzsek és a hatalmi központ helyezkedett el. Ezzel szemben a fekete szín az északi irányt jelölte, ahol a centrumból kiszorult, perifériára került közösségek telepedtek le. Ebből a szempontból vizsgálva a „fekete magyar” elnevezés a törzsszövetséghez később becsatlakozott, periférián elhelyezkedő segédnépeket – a magyarok esetében a kabarokat – jelenthette.

Egy másik megközelítés szerint, amely a fehér–fekete ellentétpárt a politikai ellenfelek megjelöléseként értelmezi, a magyar törzsszövetségen belül két tábor alakult ki: a nyugati oldalon, a Kárpát-medence belsőbb területein az Árpád nevével fémjelzett törzs és közeli szövetségesei rendezkedtek be, míg a keleti oldalon a velük szemben álló, a politikából kiszorult törzsek kaptak helyet. Az elmélet alátámasztására kapóra jöhetnek a 11. század első felében történt tartományi szintű harcok, amelyeket a keresztény államszervezetet létrehozni kívánó I. István vívott és nyert meg az erdélyi Gyula, illetve a Maros és az Al-Duna között letelepedő Ajtony ellenében. Ebben az értelmezésben az Adémar tollából fennmaradt híradás is jelentős bizonyíték lehet, hiszen a francia kútfő Szent István háborújáról emlékezik meg Fekete-Magyarország ellen, amely akár azonosítható a Gyula és Ajtony elleni harcokkal.

A korabeli források másfajta értelmezése az eddigiektől eltérő elméletet próbál alátámasztani: a fekete és fehér dualizmus elsősorban vallási alapú különbséget jelentett, a keresztény–pogány ellentétet fejezte ki. Az említett kútfők közül kettő, Querfurti Brúnó és Adémar híradásai is arra utalnak, hogy a „fekete magyarok” a magyarság azon részét alkották, akik nem voltak hajlandóak elhagyni pogány hitüket és felvenni a kereszténységet. Querfurti Brúnó egy 1008-ban kelt levelében panaszkodik II. Henriknek, hogy a „fekete magyarok” körében ugyan intenzív térítőmunka folyik, de az átütő sikert csak az I. István által vezetett fegyveres hadjárat hozta el. Ebben az értelmezésben a „fekete” jelző a keresztény szimbolika szerint a keresztet elutasító lelki sötétségre és tisztátlanságra utalhat.

Hol éltek a „fekete magyarok”?

A „fekete magyarok” szálláshelyének pontos megállapításához újra vissza kell térnünk Querfurti Brúnóhoz, aki a témában kétségkívül a legbiztosabb forrása az utókornak. A német hittérítő esetében fontos kiemelni, hogy Regensburgból hajóval érkezett a Magyar Királyság területére. A Kárpát-medence vízrajzi adottságainak ismeretében arra következtethetünk, hogy a Duna tölthetett be az utazásában központi szerepet. Ez alapján a „fekete magyarok” szálláshelye feltételezhetően a Duna mentén helyezkedett el, bár továbbra sem zárható ki egy jóval távolabbi helyszín sem, hiszen Brúnó akár jelentősebb szárazföldi utat is megtehetett, amit később valamilyen oknál fogva nem jegyzett fel. Az előbbiekben ismertetett elméletek fontos szerepet játszanak a „fekete magyarok” szálláshelyének lokalizálásában: amennyiben a „fekete magyarság” elnevezést politikai kontextusban értelmezzük, körbe kell járni, kik is jöhetnek szóba, mint a királyi hatalom lehetséges kihívói.

Wikipedia A Képes krónika lapjai. A bal lapon középen Koppány vezér krónika szerinti négy részre vágása.

Államalapító királyunknak 38 éven át tartó uralkodása során három határokon belüli ellenséggel kellett szembenéznie: Koppánnyal, az erdélyi Gyulával és Ajtonnyal. Első ellenfele Koppány volt, akivel a Géza 997-es halála utáni trónviszály miatt kellett megküzdenie. Az István-legendák elmondása szerint az összecsapásra Veszprém mellett kerülhetett sor, a két előkelőség szállásterületének határán. A Duna közelsége tovább erősíti azt az elképzelést, hogy Koppány népét nevezték a korabeli források „fekete magyaroknak”.

A második ellenszegülő tartományúr az erdélyi Gyula volt, akit Istvánhoz rokoni szálak is kötöttek. Az Altaichi évkönyvek elmondása szerint „István magyar király sereggel rátört nagybátyjára, Gyula királyra”. Annak tudatában, hogy az említett hadi cselekményekre 1003-ban került sor – és annak ellenére, hogy a Dunától távolabb eső területről van szó –, Querfurti Brúnó téríthetett az ellenszegülő Gyula szálláshelyén.

Ajtony volt István következő és egyben utolsó jelentősebb ellenfele, aki a Gellért-legenda elmondása szerint az Al-Duna és a Körösök vidékén birtokolt jelentős területeket, ezáltal Querfurti Brúnó könnyen eljuthatott az engedetlen tartományúr szálláshelyére. Annak tudatában viszont, hogy a területen csak 1030-ban szervezték meg a csanádi püspökséget, Ajtony legyőzése és népének keresztény hitre térítése semmiképpen sem eshet egybe a Querfurti Brúnó által a Magyar Királyság területén töltött időszakkal.

Mit tudunk biztosan róluk?

Az említett források alapján a „fekete magyar” kifejezés az ezredfordulót követő első évtizedekben terjedt el és vált széles körben ismert megjelöléssé a Magyar Királyság területén. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a megnevezés a Kárpát-medencében élő, a mindenkori magyar uralkodó fennhatósága alá tartozó, a keresztény hitet elutasító, zömében pogány magyar népesség egy részére vonatkozott.

Fontos megemlíteni, hogy a fehér és fekete jelzők koronként, népenként és földrajzi régiókként merőben eltérő jelentéstartalmat hordoztak, emiatt általános szabályrendszert nem lehet felállítani. A „fekete magyarokkal” foglalkozó vagy legalább azokat megemlítő források alapján egyelőre nem lehet minden létező szempontot figyelembe véve kielégítő magyarázatot adni a nevük elnevezésének eredetére és a pontos földrajzi elhelyezkedésükre.

A cikk szerzője Szilágyi Benedek.

The post Kik voltak a rejtélyes „fekete magyarok”? first appeared on 24.hu.

Forrás: 24.hu · Szerző: History · Dátum: 2026. 11. 16. 04:10
A teljes tartalom a forrás engedélyezett feedjéből származik.

Eredeti cikk ↗

Még több ettől a forrástól

„Nem vagyunk olyan helyzetben, hogy mi diktáljunk, akit vinni akarnak, vigyék” – a győri kéziseknél valós veszéllyé válhat a csődAnglia véget vetett a spanyolok hihetetlen szériájának, Belgium kiütötte az olaszokatSeszták-ügy: hét éve nem nyomtatják azt az 500 eurós címletet, amelyből rengeteget találtak elásva