Ha megkapargatjuk kicsit, tulajdonképpen minden kék. Vagy ha még nem az, akkor a kék felé tart. Ez nem pusztán egy szín, sokkal inkább gondolat, ami valamiként mégis láthatóvá válik. Látható, de áttetsző marad, egyszerre légiesen súlytalan és irtózatosan nehéz. Kék a pára, de kéken derengenek a hegyek is. Arról nem is beszélve, hogy az ég ugyancsak kék, miközben kék a bolygó is, amin élünk. A vér, a hús vörös, rendben, de a lélek nem lehet más, csak kék.



Be kell vallanom, nem értek a színekhez. Köznyelvi értelemben színtévesztő vagyok, nem is kicsit. Szinte színvak, bár a szó szoros értelmében látom mindet, felismerni vagy megkülönböztetni nem tudom őket. A szép kifejezéssel pszeudoizokromatikus ábráknak nevezett színpöttyös valamik nekem nem sokat mondanak. Ezt Ishihara-tesztnek is nevezik, mivel egy japán szemészprofesszor, Ishihara Shinobu dolgozta ki őket. Nagy eredmény, ha a legelsőből ki tudom olvasni a számot, néha még az sem megy, a második, harmadik és az összes többi utána számomra csak egy felfejthetetlen pacahalmaz. Jó néhányszor belefutottam már ebbe, és mindig ugyanaz lett a vége: semmi.
Emlékszem, egy időben a budapesti metrókban a mozgólépcsők mellett megjelentek ilyen Ishihara-tesztek reklámként. Ha nem látja a számot, forduljon hozzánk – állt a plakátokon a felirat. Ismerőseimnek mondtam is, milyen ügyes marketingje van ennek az optikának, hiszen nincs is ott szám, nyilván, hogy mindenki felkeresse a mondott üzletet. Erre a barátaim felvilágosítottak, hogy de igen, vannak ott számok, ők látják mindet.



Tehát a színek dzsungelében meglehetősen elveszetten járkálok, de a kék, a kék az általában megvan, abba bele tudok kapaszkodni, az biztonságot ad. Egy ideig éppen ezért szinte csak kék ruhát hordtam, mert azzal nem tévedhetek. Hiszen a kék megvéd, eltakar, élni segít.


Színtanában Goethe azt írja, hogy a kék sajátos, szinte leírhatatlan hatást gyakorol a szemre, a sárgával szemben, melyhez a fény képzete társul, a kék a sötétség elvét hordozza magában. Goethe szerint a kék negatív szín, mely valamiféle serkentő tagadásként valósul meg, ráadásul a kék szín maga után vonzza a tekintetet, befelé húz, szinte elnyel. A kék üvegen keresztül szemlélt tárgyak – állítja a mester – komornak és melankolikusnak hatnak. Nekem van kék lencséjű napszemüvegem, olykor hordom is, de nem érzem komornak a látványt, amit nyújt – igaz, melankolikusnak annál inkább.



Ha kék, akkor emlékezés. Az első dolog, ami eszembe jut, egy melegítőnadrág, Senior, és valamiképp a végtelen mocorgás, a céltalan futkározás kapcsolódik hozzá – egyszerűbben szólva a gyerekkor. Az én gyerekkorom kék volt, hevertem odakint a kertben, és az eget bámultam. Azon gondolkodtam, a tériszony mintájára hogyhogy nincs olyan szorongás, amit nem az alattunk lévő mélység, hanem a felettünk tátongó magasság kelt bennünk. Kékiszony, égiszony, vagy valami hasonló. Kellene lennie.



Kék volt a lányok tornadressze, a fiúk gatyája, és kék a nyakkendő is, amit ünnepélyesen ránk kötöztek az első osztály végén. Kisdobos, még volt valami jelentése, bár már erősen elkezdett halványodni, világoskék lett. Az avatás előtt jött a parancs: rá kell varrni egy nemzeti színű szalagot is. Talán még megszólalt az internacionálé, de már elkezdtünk inkább magyarok lenni. Az iskolaköpeny kékje is sokáig elkísért, ám akkor már akadt, akinek szebb köpenye lett valahonnan, piros-fehér pöttyös felvarrásokkal, vörös fodrokkal. Valamiképp mássá tenni, mint amilyen az összes többi volt, ez lehetett a cél.
Kezdett kinyílni a társadalmi olló, a köpeny, ami elvileg a különbségeket fedte volna el, hirtelen épp a különbözőség felmutatásának gyakorlóterepe lett. Jött a késztetés: kilépni a közösből, felmondani az uniformizáltság paktumát, megtörni a kéket. Már nem lehetett titkolni tovább, ki szegény és ki nem. Aztán végképp levetettük köpenyeinket, megszabadultunk a kéktől, de boldogabbak mégsem lettünk tőle.

Nem igazán emlékszem nagyapámra, a hangját képtelen vagyok felidézni, az arcáról néhány homályos kép, legfeljebb ha bevillan. Egy alkalomra mégis pontosan emlékszem, valamiért felszállhattam a brigádját szállító buszra. Vízügyesek, egy nagy, kék Roburral jártak. Se előtte, se utána nem ültem soha többé ilyen járgányon, de, ha csak egy pillantra is meglátok egy Roburt – nyilván ma már leginkább csak fényképen –, azonnal összeugrik a gyomrom. Nagyapám azt a jellegzetes munkássapkát viselte, amit akkoriban minden szaki, svejci sapka, így mondták, és természetesen kék volt az is. Szédítő mélykék, szinte fekete, de mégsem az egészen.

Valamivel később egy másik kék buszra is felszálltam, ennek sötétebb volt az árnyalata, Ikarus-kék. Almaszedésre mentünk, és én a zötyögéstől meg a mindent átható gázolajszagtól egy centrumos szatyorba hánytam bele a reggelimet.


Nagybátyám kék Trabantjára emlékszem még. Mintha nem is valódi autó lett volna, csak annak a karikatúrája, és mégis, mindig öröm volt, amikor bepréselhettem magam a hátsó ülésre. Mentünk vele a töltésen, porzott a szikes út a nyomunkban, a sorompót oldalról kerültük ki, féltem is, hogy felborul a könnyű kocsi, de megoldotta a feladatot, ahogy minden mást is. Nem volt jó autó, sőt, rettenetes volt minden szempontból, de akkori céljainknak éppen megfelelt, tehát mégiscsak jó volt. Pastellblau, galambkék, bödönkék, strandkorlátkék vagy csak egyszerűen: Trabantkék. Az autó már nincs sehol, nagybátyám sincs sehol (felmerül: vajon ugyanott vannak-e sehol?), de az a kék szín, az idő színe, most is itt van, naponta látom más és más formákra tapadva.



Később eltávolodtam kissé a kéktől, más színekre kacsingattam, mintákra, foltokra, csíkokra vágytam, sárgára és vörösre, zöldre, barnára, narancsra, hawaii-ingekre, kockás nadrágokra, norvégmintás pulóverekre és skótkockás mellényekre. De egyikben sem éreztem magam otthon, egyik sem én voltam, csupán valami, amit elképzeltem, hogy akár lehetnék én is. Nem sikerült.
Szinte észrevétlenül tértem vissza idővel a kékhez, kék kabát, kék cipő, kék autó, kék motor, kék délutánok egy tetőablak alatt ülve. Nemcsak a gyerekkor, a felnőtté válás színe is a kék, és alighanem majd az öregedésé is az lesz, meglátom nemsoká. Kéken telik el az élet.


A kéknek nincsenek dimenziói, túlmutat a dimenziókon, míg a többi szín nem ilyen – írta Yves Klein, aki azért elég sokat tudott a kékről. Azt is hozzátette: minden szín sajátos asszociációkat ébreszt, pszichológiai értelemben vett anyagi vagy kézzelfogható képzeteket, a kék viszont legfeljebb a tengert és az eget juttatja eszünkbe; márpedig a valóságos, látható természetben éppen ezek a legelvontabb dolgok. Egy alkalommal eljutottam Marrákesben a Majorelle-kertbe, és – úgy emlékszem – hosszan bámultam a kék falakat. Kobaltkék, Majorelle-kék, végül pedig Yves Klein-kék. Szép volt, túl szép, túl tökéletes, ahogy a Sixtus-kápolna freskója vagy a Tádzs Mahal túl szép. Se felfogni, se elfelejteni nem lehet.


Maradjunk tehát a hétköznapi kéknél, egy homokozólapát, egy sörösrekesz, egy úszósapka, egy vályogfal, egy ütött-kopott csónak, egy metrókocsi, egy hangjegyfüzet, egy kempingsátor, egy szódásszifon kékjénél. Az álmok derengésénél, az emlékek lomha hömpölygésénél, az idő rohanásánál. Az élet hol sötétebb, hol világosabb kékjénél, mely néha olyan áttetszővé válik, mint egy pohár Curaçao, máskor összesűrűsödik akár az áfonyalekvár. Időnként csak úgy szitál, ahogy egy augusztusi délelőtt napsütése, máskor vadul ránktör, mint a rendőrautó villogója. Kapaszkodnánk bele, mint egykor óvodás barátunk csősapkájának bojtjába, és most is visszanéz ránk, de már nem látjuk az arcát, csak azt, hogy kék.
Írta: Krusovszky Dénes | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/kek
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
The post Az idő színe – Krusovszky Dénes írása kék dominanciájú Fortepan fényképek apropóján first appeared on 24.hu.




