A napsütés és víz együtt ritkán fordul elő ilyen szerencsés körülmények között, mint nálunk Magyarországon. A napsütés, tudjuk, kétségtelenül megvan. Most már az a kérdés, hogy hogyan lehetne vizet teremteni?
– tette fel a millió dolláros, pontosabban az 50 millió pengős kérdést Marschalkó Lajos a Debreczeni Újságban 1930. augusztus 18-án. A csapadékhiány és az annak nyomában járó extrém szárazság – amely az idén nyáron a paksi atomerőmű biztonságos működtetése, és így Magyarország energiaellátása miatt tartotta lázban a lakosságot és a jelenlegi Tisza-kormányt egyaránt –, nem először került terítékre az utóbbi mintegy másfélszáz évben.
A két világháború között írt cikkében Marschalkó, akárcsak a következő évtizedek több tucatnyi újságírója, az Alföld mezőgazdaságáért aggódott, mert „Magyarországon évente 1000 milliméter víz párolog el, holott évente hóval, esővel összesen 600–700 milliméter csapadékot kapunk. (…) A felettünk lévő száraz levegőréteg szívja magába a csapadékot, mint a spongya a vizet, vagy a reggelihez fogyasztott és csészébe dobott zsemlye a kávét.”
Az alföldi mezőgazdaság gyengélkedésének okait a Debreczeni Újság szerzője a Tisza szabályozásában látta. Ezt az álláspontot erősítette a cikkében megszólaltatott Balogh Kálmán mérnök véleménye is, aki szerint az Alföld termelékenységét a Tisza árhullámainak a zavartalansága biztosította évszázadokon keresztül, mégpedig azzal, hogy a folyó szabályozása előtt „a víz kiöntött Püspökladányig, Mezőberényig, és a Hortobágyon lerakta iszapját, megtermékenyítette a földet. Gyönyörű termés volt rajta minden esztendőben, és csak minden évszázadban egyszer fordult elő olyan nagy szárazság, hogy a jószágot fel kellett volna hajtani a hegyekbe.”
A vízhiány az úr
A Tisza szabályozása hosszú, több évtizedig tartó folyamat volt, és épp 180 évvel ezelőtt, 1846. augusztus 27-én kezdődött, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tiszadob és a Zemplén megyei Tiszaszederkény (a mai Tiszaújváros) közötti szakaszon. Az áradásaival nem csak termékeny talajt a Hortobágyra varázsoló, hanem rendszeres időközönként tetemes károkat is okozó folyó szabályozását az azt sürgető Széchenyi István egyébként nem úgy képzelte el, ahogy az végül a gyakorlatban megvalósult.
Nem csak Marschalkó, hanem pár évvel korábban a magyarországi természetvédelem atyjaként is emlegetett Kaán Károly erdőmérnök is felemlegette Az Alföld problémája című tudományos esszéjében, hogy Széchenyi „nemcsak folyószabályozást, nemcsak belvízrendezést, hanem egyben olyan egyéb munkálatokat is tervezett az Alföldön, mint az öntözőcsatornák és öntözőberendezések, az erdők telepítése, a fásítások. (…) Hatalmas koncepciójának, alföldi nagy terveinek a folyószabályozás, a belvízrendezés csak egy-egy alkotó eleme, a nagy egész egy kiegészítő része volt. Nem gondolta, (…) hogy nagy tervezetéből csak egy-két tételt fognak és akként fognak érvényesíteni, hogy mellőzik majd azokat az egyéb feltételeket, amelyek együtthatása biztosíthat csak megfelelő gazdasági sikert.”
Még csak nem is Széchenyi volt az egyetlen, aki a folyók szabályozásától az öntözőrendszerek kiépítésén át a településrendezésig terjedő, átfogó tervezetet készített a hazai mezőgazdaság megreformálására. Kvassay Jenő vízmérnök ugyanerről értekezett akadémiai székfoglalójában 1882-ben. Ám, ahogy Széchenyire, a politikai és gazdasági döntéshozók rá sem hallgattak. Ennek pedig részben a Tisza szabályozása, részben a trianoni békeszerződés mezőgazdaságra gyakorolt hatásai, részben pedig a Magyarországot a 19. század második és a 20. század első felében sújtó aszályok miatt drasztikusan súlyos következményei lettek.
A folyószabályozás első éveiben mindjárt egy óriási aszály köszöntött az országra 1863-ban. A korabeli sajtó szerint „takarmány híján a Nagy Magyar Alföldön ezrével éhen pusztult a marha, az ország több apróbb folyója teljesen kiszáradt, a fák már augusztusban csupaszon és lombtalanul álltak, s a vörösre égetett, lesült legelőkön órajárásnyira sem lehetett találni zöld fűszálat.”
Noha a nagyon száraz, csapadékmentes évek közül nem is olyan könnyű megítélni, hogy melyik hozta a legsúlyosabb aszálykárt, a tudományos szakirodalom több mutató alapján is kategorizálja az aszályos éveket. Az egyik legelfogadottabb skála, a Pálfai Imre vízügyi mérnök nevét viselő Pálfai-index (PAI) alapján a 20. század folyamán a négy legkiterjedtebb és legsúlyosabb aszály 1904-ben, 1935-ben, 1952-ben és 1990-ben érte Magyarországot.
Ezek közül is kiemelten nagy károkat okozott az 1952-es szárazság. A szárazság mértékét az adott időszakban hulló csapadék és a hőmérséklet arányszáma alapján osztályozó, 0-tól 12-ig terjedő skálának a feléig nem számít aszályosnak a vizsgált időszak, majd 6 és 8 között a mérsékelten, 8 és 10 között a közepesen, 10 fölött a súlyosan, 12 fölött pedig extrém súlyosan aszályosnak ítéli az adott éve(ke)t.
Az 1952-es, országosan 10 fölötti arányszámot produkáló szárazság idején, június 27-e és augusztus 17-e között a csapadék mennyisége nem érte el a sokéves átlag 10 százalékát sem. A kukorica, a burgonya, a cukorrépa és a takarmánynövények gyakorlatilag teljesen megsemmisültek a földeken.
Mindez nem akadályozta a szocialista tervgazdálkodás őreit, akik az elvárásokat az óriási aszály ellenére is teljesítő gazdaságokat pénzjutalomban részesítették. A Zalai Hírlap 1953. január 4-i száma szerint kiemelt figyelmet kaptak a neszelei (ma Zalaegerszeg egyik városrésze) Dicsőség Sztálinnak téesz dolgozói, akik a 11 ezer forintos jutalomból például kerékpárokat vásároltak. Eközben az ország kiterjedt területein tömeges kényszervágásokat rendeltek el a földeken kiégett takarmánynövények teljes hiánya miatt. Országos élelmiszerhiány alakult ki, amire a Rákosi-kormány a beszolgáltatási rendszer és a fejadagok szigorításával reagált. Az ÁVH egyenruhásai a hírhedt padlássöprések kíséretében hajtottak be minden szem vetőmagot és minden gramm lisztet.
Öntöztek, de mit?
Ízléstelennek hangozhat, de az 1952-es katasztrofális aszálynak pozitív következményei is voltak. Az extrém szárazság részben kikényszerítette, amit Széchenyi és Kvassay nagyszabású tervei nem mozdítottak előre. Rákosi Mátyás, majd később Nagy Imre és Kádár János kormányai egészen az 1970-es évek végéig állami beruházásokkal, rendszerszintű tervezéssel próbálták a nagyüzemi mezőgazdaság eszméjét egyebek mellett kiterjedt öntözőrendszerek építésével elősegíteni. Mire az első, 1954-ig tartó ötéves terv véget ért, a napnál is világosabb volt, hogy a Rákosi-féle kollektivizálás nem hozta meg a kívánt eredményt.
A Sztálin halála után hatalomra kerülő első Nagy Imre-kormány enyhített a téeszesítés ütemén, és rohamtempóban csoportosította át az állami forrásokat a mezőgazdasági fejlesztésre. Elsőként szovjet mintára vízlépcsőket és hatalmas csatornarendszereket kezdtek építeni, majd megépült az Alföld vízellátása szempontjából kiemelt fontosságú Keleti-főcsatorna, amely mintegy százezer hektáron biztosította az állami gazdaságok vízutánpótlását. Az 1960-as években, a téeszesítés második, kádári hulláma idején átadták az Alföld középső szakaszait vízzel ellátó Kiskörei-vízlépcsőt is.
Magyarországon végül nem azért nem terjedt el az öntözéses gazdálkodás, mert nem épült ki az azt kiszolgáló infrastruktúra, sokkal inkább azért, mert a megépített öntözőrendszereket rosszul vagy egyáltalán nem használták ki. Az első öntözőrendszerek már a két világháború között létrejöttek, ahogy az Országos Öntözésügyi Hivatal is. Még ha a kiterjedt infrastruktúra létrehozása váratott is magára, a szikes alföldi területek és a nagy kiterjedésű rétek optimális hasznosításáról már a szovjet hatalomátvétel előtt elindult a gondolkodás. A szovjet állam fejlesztései egybecsengtek a korábbi növénynemesítési hullámmal is, a boldog békeidők agrárszakemberei ugyanis nemzetközileg is értékelt, jó minőségű rizsfajtákat nemesítettek. A rizs jó áron értékesíthető exportterméknek számított, ami a szovjet állami vezetőknek úgy kellett, mint egy falat kenyér. Nemcsak megoldani látszott a rosszabb minőségű földek hasznosításának problémáját, de az amúgy devizahiányos magyar gazdaságot is valutához segítette.
Miután a 20. század derekától elindult az öntözési infrastruktúra fejlesztése, az alföldi öntözőtelepek többsége lényegében a monokultúrás rizstelepek kiszolgálására épült ki. A gyors területi fejlesztés sok esetben nem csak agronómiai, műszaki szempontból sem volt kellően átgondolt. Az 1950-es évek közepéig több mint 86 ezer hektárnyi, rizstermesztésre szánt öntözőtelepet építettek, miközben a ténylegesen rizstermesztésre használt földek területe ennél jóval kisebb volt. Csakhogy az öntözési infrastruktúrát úgy építették meg, hogy az a rizsföldeknek kedvezzen, így annak ellenére sem jutott más szántóföldi kultúrák számára elég víz, hogy közben a rizsre optimalizált kapacitást sem használták teljesen ki. Az erőltetett fejlesztés során ráadásul a vízelvezetésre sem fordítottak túl nagy figyelmet, ami később intenzívebbé tette az alföldi talaj elszikesedését.
A jobb öntözés feltételei a Tiszántúlon című cikkében Mihályfalvi István agronómus kutató a Népszabadság 1957. augusztusi számában ezt így foglalta össze: „a rizsre berendezett terület 56, a szántóföldi öntözésre berendezett terület 22 százalékán folytatnak a termelők öntözéses gazdálkodást. (…) Öntözést irányító szerveink kevés gondot fordítottak az öntöző hálózat okszerű hasznosítására, valamint az öntöző telepek helyeinek megfelelő kijelölésére. (…) A monokultúrás rizstermesztés nem járható út, mert szükségszerűen a talajerő csökkenéséhez vezet, és kedvezőtlen időjárású években, mint például 1955-ben, a rizsvetésterület túlzott aránya a jövedelmezőség stabilitását erősen veszélyezteti.”
Belvízből halastó
A folyószabályozás átgondolatlanságát, a belvizek problémáját, az esősebb időszakokban hullott csapadék és az egyre kiterjedtebb rizsültetvények öntözéséből is eredő víztöbblet elvezetésének a hiányosságait legalább olyan leleményesen próbálták megoldani, mint a devizaszerzési nehézségeket.
A folyószabályozások már az első évtizedekben drasztikusan csökkentették a természetes hazai halállományt, ami komplett régiók életmódjára, táplálkozási szokásaira is kihatással volt. A mezőgazdaságilag nehezen hasznosítható, szikes alföldi területeken már a 19. század végén is egyre másra épültek ki a mesterséges halastavak, 1888-ban az első halászati törvény is megszületett. Csakhogy az épphogy kiépülő halgazdaságok a két világháborúban teljesen tönkrementek, a munkát elölről kellett kezdeni.
A halgazdaságok iránti igényt ráadásul az öntözési infrastruktúra fejlesztése örvén is ki lehetett elégíteni. A haltenyésztést már az 1950-es évek elején is támogatta a szovjet állam, a kisebb-nagyobb halastavak, horgásztavak viszont akkor kezdtek el gombamód szaporodni, amikor az öntözési infrastruktúra fejlesztése elindult.
Ahogy azt Dégen Imre a Vízügyi Közlemények hasábjain 1960-ban kifejtette:
A síkvidéki tározók építését megköveteli halgazdaságunk fejlesztése. A halastavakat és síkvidéki tározókat elsősorban a mélyebb fekvésű, gyenge minőségű talajokon létesítjük, amelyek jelenlegi állapotukban gyökeres javítás nélkül öntözéses növénytermesztésre kevésbé alkalmasak, de mint halastavak kiválóan hasznosíthatók. Azok az új halgazdasági módszerek, amelyeket a tudomány a legutóbbi időszakban kialakított, mint például a Ribiánszky-féle halas váltógazdálkodás, lehetővé teszi azt is, hogy a víztározás célját szolgáló halastavak megfelelő talajjavítással összekapcsolt váltógazdálkodás alapján a növénytermesztés célját is sikeresen szolgálják.
A halastavakat, horgásztavakat később középiskolai szakkörök, iskolai kirándulások formájában is népszerűsítették. Az 1970-es évekre minden valamire való magyar település mellett volt legalább egy olyan mesterséges tó, ahol a szocializmus építői kiereszthették a gőzt.
Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/vizhiany
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
The post Aszálytól áradásig – fotókon mutatjuk meg, hogyan bántak az elődeink a vizeinkkel first appeared on 24.hu.
