1989. november 26-án a négyigenes népszavazás egyik kérdése így szólt:
Kivonuljanak-e a pártszervek a munkahelyekről?
Az érvényesen szavazók több mint 95 százaléka, több mint négymillió ember mondott igent erre a kérdésre. A munkahelyi pártszervezetek tilalmát már az egy hónappal korábban elfogadott párttörvény is kimondta; a népszavazás inkább rendkívüli társadalmi felhatalmazást adott a párt és az intézmények szétválasztásához.
Egy olyan rendszer után, amelyben az állampárt a munkahelyeken, a szervezetekben és az iskolákban is jelen volt, ez magától értetődő demokratikus követelésnek tűnt.
Ezzel önmagában semmi baj nincs. Ma sem gondolom, hogy pártpolitikai agitációnak helye lenne a közoktatásban. Érdekesebb azonban, hogy mi történt ezután. A rendszerváltás utáni magyar oktatásban ugyanis fokozatosan összecsúszott két egészen különböző dolog: a pártpolitika kizárása az iskolarendszerből és a politika, pontosabban a közélet távoltartása az iskolától.
Fenyő D. György az 1993 és 2010 közötti időszakot az iskolarendszer szempontjából a „politikamentesség” korának nevezte. Saját kutatásaimban is újra és újra ugyanennek a gondolkodásmódnak a következményeibe ütköztem: a politika fogalma beszűkült, gyakorlatilag azonossá vált a pártpolitikával, majd azzal, amit az iskolából célszerű távol tartani. A rendszer a nehezebb feladat helyett – hogyan lehet közéleti kérdésekről úgy beszélni, hogy abból ne legyen pártpolitikai befolyásolás – a könnyebb utat választotta: jobb, ha erről inkább nem is beszélünk.
Pedig a hatályos köznevelési törvény maga is pontosabban fogalmaz ennél a reflexnél: a pártokhoz és politikai célú mozgalmakhoz köthető tevékenységet tiltja az iskolában, nem a társadalmi és közéleti kérdések megvitatását.
Innen ered az a mondat, amelyet évtizedek óta különböző formákban hallani lehet tanároktól, iskolaigazgatóktól, szülőktől, néha maguktól a diákoktól is:
The post Szabó Andrea: Indul a tanév, de szabad-e politizálni az iskolában? first appeared on 24.hu.
