Papp Sándor Zsigmond: Nem létező barátaink

Egészen meghatott a pillanat. Történt, hogy Dusit lekapta a lábáról valami nyavalya. Azok közül is a legjobb: kisebb láz, ami nem akkora, hogy elbágyasztaná; kisebb gyomorfájás, ami nem akkora, hogy elvenné a kedvét mindentől. Ahhoz viszont bőven elég, hogy ágyban kell maradni miatta, egy kicsit körülzsongja mindenki, és szinte egész nap mehet a tévé. Őszintén szólva meglett felnőttként sem lennék hálátlan pár ilyen napért, de hát mi az ilyet lábon kihordjuk, miközben egyik kezünkkel vacsorát melegítünk, a másikkal sürgős levélre válaszolunk, és a szemünk sarkából a kutyát lessük, hogy ne marcangolja szét a fürdőszobaszőnyeget, amit persze úgyis szétmarcangol.Szóval fekszik a gyerek, csillogó szemmel panaszkodik, és persze darálja az Agymenők utolsó évadait. Ezt ő fedezte fel, nem mi ajánlottuk neki, így végre van valami, amit ő mesélhet nekünk. Én csak időnként kukkantok bele, jó dumájú kockák kerülnek benne mindenféle kalandokba, engem kicsit zavar az alákevert műnevetés, tudom, hogy ez a szitkomok sajátja, de mindig az az érzésem, hogy a műnevetés nélkül síri csend övezné a „poénok” nagy részét. Érdekes, gyerekként ez még inspirált, beindította a kacagásspirált, vagyis egy idő után én is nevetni kezdtem, nehogy már lemaradjak valamiről. Most viszont már bosszant, ne csinálják helyettem, én akarom eldönteni, hogy mi vicces. Ráadásul nem is tudok már annyi mindenen nevetni. Könnyen lehet, hogy igazán ez bosszant, hogy tompult bennem a humorérzék. De még a végére se érek a pufogó morfondírozásnak, amikor észreveszem, hogy vörös a gyerek szeme. Sőt: egyenesen sír.Ilyen jó poén a világon nincs, gondolom, és kétségbeesetten faggatni kezdem.