Beszélgetés Szelényi Ivánnal

Szelényi Ivánról szinte lehetetlen nekrológot írni. Nem is szabad. Most is csak beszélgetek vele. Szellemi munkái nem lehetnek múltbeli darabok, amiket csak úgy leveszünk a polcról és értékelgetünk. Azok nem polcon ácsorgó tudásgyűjtemények, hanem hangos provokációk. Aki valaha dolgozott és gondolkodott vele (és a szövegeket is jól olvasta), tudja, hogy a vele folytatott beszélgetések és a szövegeinek olvasása egy végtelen és roppant provokatív diszkusszió részét képezik. Diszkusszió, ami a racionális tudomány igazi alapja és ami nem a hierarchián alapul. Tulajdonképpen hihetetlen, de egész pályája során csak a kíváncsiságát akarta megosztani velünk, és ezért tudott oly egyenlően és oly szabatosan véleményt cserélni. Nem érdekelte rang, önigazolás és oly sok üres „önhablatyolás”, ami a tudományos világunkban oly gyakori. Hányszor kérdezett, hogy szerinted így vagy úgy kell valamilyen jelenséget értékelni. Ha állított is, kérdezett, kíváncsi volt a dologra, és kíváncsi volt rád. Sosem várt önigazolást, csak biztatott: hajrá előre.Provokált minket. Sokszor csak egy mondattal, de sokszor nagy művekkel is. Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz nem a hatalmat akarta provokálni, hanem minket. Firtatták Konrád Györggyel együtt, hogy értjük-e a szocializmust. Nincs-e túl sematikus képünk? Hogyan lehet elemezni anélkül, hogy lépre mennénk? Ideologikus társadalomban kereste, keresték a racionális szociológia analitikus lehetőségeit. És tudták, hogy értelmiségiként mi magunk is porhintők lehetünk. És ezt is vissza kell helyezni a történetbe. Egy olyan történetbe, ahol megtaláljuk az értelmiség és például a szociológus és a közgazdász szakértelmiség helyét, és megértjük, honnan beszélnek és miért úgy (Mannheim igazi örököseként). Ehhez megtalálták az új osztály szövegeket (Djilas és a többiek) és behozták Polányi integrációs módjait. Elképesztő újítás! Talán csak néhányan ismerték jól akkor Polányi munkáit (neveket most nem írok, Szelényivel beszélgetünk csak). Gondoljunk bel