Az 1660-as években London volt az Angol Királyság fővárosa és egyben legnagyobb városa, de Nyugat-Európában is kiemelt helyet foglalt el jelentőségét és népességszámát tekintve. Lakosságszáma mintegy 300-400 ezer fő között mozgott. Ugyanakkor a korabeli utazók kihangsúlyozták London „szegényes” voltát például Párizshoz viszonyítva: „Házak fából készült, északias és mesterkéletlen tömörülése.” Ez utóbbi jelző leginkább a várostervezés teljes hiányát foglalta magában, a lakóházak „gombamód” szaporodtak. A város belseje túlzsúfolttá vált, melyhez jelentős mértékben hozzájárult az a tény is, hogy még a római időkből származó városfalak között építkeztek. A zsúfoltság és a nem megfelelő higiénia miatt időnként súlyos járványok ütötték fel a fejüket, így például a tűzvészt közvetlenül megelőzően az 1665. évi pestis, melynek London lakosságának mintegy negyede áldozatául esett.
Egy kemencéből indult
A zsúfolt városban már a középkor folyamán is fordultak elő tűzvészek. A 13. századot követően egy hosszabb szünet után, 1633-ban gyulladt meg ismét a város, ez azonban jóval kisebb károkat okozott, mint a későbbi tűzvész. Bár a fa építőanyag és a zsúpfedelek használatát hosszú időn keresztül tiltották, a szegényebb társadalmi rétegek kényszerűségből ezt használták lakóházaik felépítéséhez. Tégla- és kőházakat csak a gazdagok, nemesek és kereskedők engedhettek meg maguknak, akik rendszerint a városközpontban építkeztek. A város tűzvédelmi szempontból is katasztrofális helyzetben volt: a kigyulladt városból való menekülést jelentős mértékben nehezítették a városfalak, melyek mindössze nyolc kijutási pontot hagytak a lakók számára. A hatékony tűzoltást akadályozták a keskeny utcák, a tűzoltásban pedig fontos szerepe lett volna a városon keresztülfolyó Temzének, azonban a folyóparton a legszegényebbek építették fel viskóikat, melyek elsőként kaptak lángra, ez pedig a folyópartra való lejutást gátolta: a helyszín tele volt „öreg papírviskókkal és a leginkább éghető anyagokkal, mint a szurok, kátrány, kender, gyanta és len, amiket mind a környéken tároltak”.
London helyzetét tovább bonyolította, hogy a városvezetés és az uralkodó kifejezetten ellenséges viszonyban voltak egymással. Az angol polgári forradalom idején London a köztársasági eszme egyik bástyája volt, emiatt a városvezetés a tűzvész alatt visszautasította a király és az angol hadsereg segítségét. Mire II. Károly angol király erőszakkal átvette az irányítást a polgármestertől, a tűzvész már visszafordíthatatlanul tombolt.
1666. szeptember 2-án éjfél után tűz ütött ki egy helyi pék, Thomas Farriner helyiségében, a Pudding Lane-en, Thomas és családja ugyanis nem vették észre, hogy az egyik kemencét nem oltották el megfelelően, így az továbbra is parázslott. A tűz az alsó szinten terjedt szét, a pék családjával együtt az emeleten rekedt, és egy vakmerő mutatvánnyal kellett beugraniuk a szomszéd ház ablakán. Az egyik szolgálólány ezt nem merte megkísérelni, és hátramaradt: ő lett a tűzvész első áldozata. Farriner és családja túlélték a tűzvészt, és később újraépítették a pékséget. Októberben Farriner aláírt egy petíciót, melyben hamisan vádoltak meg egy francia lakost, Robert Hubertet a tűz szándékos elindításával. Hubertet egy koncepciós eljárásban halálra ítélték és kivégezték.
Tűzviharrá növekedett
Mikor a tűzoltók kiértek, már a környező épületek is lángokban álltak. Arra a megállapításra jutottak, hogy a tűzvész megfékezésére több épületet is le kellene rombolni, ehhez azonban a tulajdonosok nem járultak hozzá. Felkeresték a londoni főpolgármestert is, aki engedélyt adhatott volna az épületek lerombolására, ő azonban nem vállalta az érintettekkel való konfrontációt, és a következő bölcs megállapítást tette: „Ugyan! Egy nő is el tudná oltani!” A városvezetés határozatlanságának köszönhetően másnap reggelre már mintegy 300 épület állt lángokban. Egy szemtanú szerint:
mindenki azon fáradozott, hogy összecsomagolja ingóságait és a folyóba dobja, vagy a közeli uszályokra rakja; szegény emberek addig próbáltak házaikban maradni, amíg a lángok már éppenhogy el nem érték őket, majd gyorsan a csónakokhoz szaladtak, vagy lépcsőközről lépcsőközre kúsztak a vízparton.
Samuel Pepys későbbi parlamenti képviselő, naplóíró személyesen utazott a királyhoz: „ahol emberek jöttek hozzám, és én elmeséltem nekik a látottakat, megrémítve ezzel őket, és a király fülébe is eljutottak a történtek. Így behívtak hozzá, és én elmondtam a királynak és York hercegének, hogy mit láttam, és ha Őfelsége nem parancsolja meg a házak lerombolását, semmi nem állítja meg a tüzet. Mindketten igen zaklatottnak tűntek, és a király azt parancsolta nekem, hogy menjek a Lord Mayorhoz, és parancsoljam meg neki, hogy egyik házat se kíméljék, hanem mindet döntsék le, mielőtt elérné őket a tűz.” A király javasolta, hogy a királyi testőrséget is vessék be a tűzoltásnál, de a főpolgármester erről hallani sem akart.
A tűz így vasárnap estére tűzviharrá vált: „A tűz mindenhol égett és az embereken olyan döbbenet lett úrrá, nem tudom, hogy reménytelenség vagy végzet miatt, a kezdetektől fogva alig próbálta valaki eloltani a lángokat, ezért semmi mást nem lehetett hallani vagy látni, mint kiabálást és siránkozást, mindenki őrült módjára szaladgált, még csak meg sem próbálva megmenteni értékeiket, oly furcsa döbbenet uralkodott el mindenkin.” A tűzvész súlyos társadalmi problémákra is rávilágított: elterjedt a pletyka, mely szerint a pusztításért az akkori 50 ezer holland és francia bevándorló felelős, így zavargások törtek ki, és külföldieket lincseltek meg a városban. A zavargást csak a királyi testőrségnek sikerült megfékeznie.
Mérhetetlen pusztítás
A négy napig tomboló tűzvész mérhetetlen károkat okozott. Több mint tízezer épület vált a lángok martalékává, 87 plébániatemplom, a Royal Exchange, egy börtön, a postahivatal, de a város három kapuja is megsemmisült. Az anyagi kár mértékét legalább 10 millió fontra becsülték. A halálos áldozatok pontos számát sosem rögzítették. A hivatalos jelentések mindössze hat lakos haláláról tesznek említést, a valódi szám azonban több százra vagy akár több ezerre rúghatott. Tovább növelte a halottak számát az ideiglenesen kialakított menekülttáborokban uralkodó áldatlan helyzet:
a hideg őszi időjárás következtében többen megfagytak, vagy különféle járványos megbetegedéseknek estek áldozatul.
A tűzvész által előidézett válság a társadalom több frusztrációját is felszínre hozta. Ennek legjobb példája a már említett francia órásmester, Robert Hubert elítélése volt. Hubert mentálisan sérült volt, így készséggel bevallott minden vádat, melyet a szájába adtak. Beismerte, hogy maga a római pápa bérelte fel London felégetésére, a vádat a bíróság megalapozottnak látta, így Hubertet felakasztották. Csak kivégzése után derült ki, hogy valójában a tűzvész kezdete után érkezett Londonba. Az ügy jól érzékeltette a londoniak xenofóbiáját és katolikusellenességét, melyhez a katolikusbarát Károllyal szembeni antipátia is hozzájárult. (Maga Károly ugyan az anglikán egyház híve volt, de egész életében szimpatizált a katolicizmussal, és halálos ágyán felvette a katolikus hitet.)
Paradox módon azonban a tűzvésznek volt pozitív hozadéka is: soha többé nem fordult elő Londonban pestisjárvány, vélhetően azért, mert a tűz végzett a betegséget terjesztő patkányok és bolhák jelentős részével. A város újjáépítése pedig lehetőséget adott egy modernebb városkép kialakítására.
A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.
A legfrissebb történelmi cikkek a History magazintól:
- Brutális ostrommal foglalták el az angol parlament hívei a királypártiak várát
- Nagy botrányt kavart Faludy György első kötete
- Kleopátra tényleg szamártejben fürdött?
- Több mint 20 ezer magyar zsidót mészároltak le Kamenyec-Podolszkijban
- Így pusztult el az ókor egyik csodája
The post Egy mentálisan sérült franciát felakasztottak a londoni tűzvész miatt first appeared on 24.hu.
