A paksi atomerőmű biztonságos hűtővízellátása érdekében augusztusban rendkívüli gyorsasággal kezdtek fenékküszöböt építeni a történelmi mélypontra süllyedt vízszintű Dunán. A két partról benyúló kőgátak azonban a hivatalos közlések szerint is jelentősen leszűkítették a folyó medrét, felgyorsították a víz áramlását, és a kivitelezés közben súlyos mederkimaródás alakult ki. A kormány szerint természetes medermélyülésről van szó, Magyar Péter miniszterelnök pedig „pánikkeltő kóklereknek” nevezte azokat, akik megkérdőjelezték a beruházás sikerét.
Takács Attila vízépítő mérnök kritikáját nehéz lenne ezzel a jelzővel elintézni. Interjúalanyunk több évtizedes pályafutása során Kanadában, Törökországban, Tádzsikisztánban, Vietnámban és Afrikában dolgozott nagyszabású vízépítési és vízerőmű-projekteken, Magyarországon pedig többek között az M4-es metró alagútépítésében vett részt. Már a paksi munkálatok megkezdése előtt arra figyelmeztetett, hogy a választott megoldás eróziós kockázatokat hordoz, és más műszaki koncepciókat is kidolgozott a szükséges vízszintemelésre.
Takács szerint a paksi építkezésnél nem egyszerűen a rendkívüli helyzetből fakadó kompromisszumokról van szó: a tervezés és a kivitelezés több pontján olyan döntések születtek, amelyek előre láthatóan növelték a meder kimosódásának veszélyét. Arról beszélgettünk vele, miért tartja hibásnak a két oldalról befelé épített kőgátat, hogyan lehetett volna kevesebb anyagból és kisebb kockázattal megemelni a Duna vízszintjét, mekkora károkat okozhat a felgyorsult sodrás, és mit lehetne kezdeni a félbemaradt műtárggyal.
Átlátszó: A miniszterelnök pánikkeltő kóklernek minősítette azokat, akik megkérdőjelezték a fenékküszöb sikerességét. Önt viszont nehezen lehetne kóklernek nevezni.
Takács Attila: Valóban nem ma kezdtem a szakmát. 1988-tól 16 évig Kanadában éltem, itt kezdtem a víz-és vízerőmű-építésben dolgozni, először kutatás-tervezés, majd a kivitelezési oldalon, egy nemzetközileg ismert és elismert kanadai tervezőcégnél. Amikor hazajöttem Magyarországra, többek között magyarországi szivattyús energiatározós vízerőművek megvalósíthatósági tanulmányait készítettük el egy angol mérnöktanácsadó, -tervező cég berkein belül, majd a M4 metró közlekedő alagútjait kivitelező francia cég felelős műszaki vezetője voltam.
2011-ben egy svájci tervezőcég felkért a törökországi Ilisu-vízerőmű geológiai-geotechnikai kivitelezési feladatainak vezetésére. Az 1200 megawattos Ilisu vízerőmű a maga 20 millió köbméter térfogatával a mai napig szakmai karrierem ikonikus projektje. A csaknem két évtized óta épülő tádzsikisztáni Rogun 3600 megawattos vízerőmű és 335 méter magas kőgátja ugyancsak fontos állomás volt a pályámon. Ezeken kívül dolgoztam vietnámi és afrikai vízerőműveken is. Szakmailag ezek olyan kihívások, olyan szakembergárdával és profizmussal, amire Magyarországon ritkán van lehetőség.
Takács Attila építőmérnök, Ilisu-vízerőmű, Törökország. Fotó: Takács Attila.
Azért figyelemmel kíséri a paksi gátépítést.
Még az alakuló Tisza-párt energetikai szakpolitikai programjának kidolgozásakor létrejött egy zárt Facebook-csoport, ami egyfajta szakmai fórumként azóta is fennmaradt: energetikai témájú cikkeket és elemzéseket osztunk meg egymással. A paksi medergát felmerülésekor, augusztus első napjaiban több tervet, koncepciót is elkészítettem és megosztottam ebben és más csoportokban is. Egyik sem a klasszikus, parttól-partig megépített fenékküszöb volt.
Egy HVG-cikkben is nyilatkozott a fenékküszöbről augusztus 13-án, tehát kicsivel az építkezés megindulása előtt. Már akkor úgy vélte, hogy a felvázolt terv nem a legjobb műszaki megoldás.
A fenékküszöb egy folyamatos, parttól partig érő kőrakat lenne, amelyen elvileg átbukik a Duna vízhozama. Számomra egyértelmű, hogy ez nem a szélsőséges vízhozamú Dunára való, különösen nem zsilip nélkül és még kevésbé végleges duzzasztási megoldásként. Ugyanis a fenékküszöb belső eróziója és a potenciális medererózió könnyen megbonthatja az építményt, még egy teljesen átlagos, 1500 köbméter per szekundumos vízhozam mellett is. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság által bemutatott 2D áramlási modell alapján úgy láttam, hogy a tervezett megoldás nem jó, a mederfenék és a fenékküszöb közép és hosszú távon erodálódni fog, azaz ki fog mosódni. A fenékküszöb, véleményem szerint, tényleg kizárólag csak kényszermegoldásként jöhet szóba egy ilyen akut helyzet esetén, azonban a hajózás miatt akkor is, mindenképpen aggályos. Véleményem szerint azonban nem is lett volna és nincs is szükség erre a fenékküszöbre.
Mi volt az Ön koncepciója?
Parttól partig érő fenékküszöb helyett egy sima, de szakszerűen megépített felszín alatti medergátat terveztem a Duna-meder hajózott csatornájába, azaz az atomerőmű hidegvízcsatorna-bejáratánál húzódó 160-200 méter széles sávba. Ezt kellett volna feltölteni legelső lépésben uszályról vagy bárkáról. A gát tengelye egy 3D-s mederfenék-térkép alapján lett volna meghatározva, egy olyan szelvényben, ahol minimális feltöltéssel maximális duzzasztást lehetett volna elérni. A mederfeltöltéssel párhuzamosan mérhető lett volna a medergát torlasztó hatása, és tervezhető lett volna a magassági emelése és a bővítése is. Számításaim szerint így 70-80 centiméter vízszintemelkedést lehetett volna elérni a Duna teljes szélességében.
Fotó: Honvédelmi Minisztérium/Facebook.
Miért a hajózósávot kellett volna feltölteni?
Ha egy már bemélyült folyó medrét sarkantyúkkal beszűkítik, annak – állandó vízhozam mellett – megnő az áramlási sebessége, ami nagy valószínűséggel a legmélyebb folyómedret fogja erodálni. Ez jelen esetben a hajózott folyómeder. Úgy gondolom, a tervezők alábecsülték a potenciális medererózió mértékét, így helyenként 13-18 méter mély eróziós mederszakaszok jöttek létre. Egészen az évmilliók alatt átázott, és valószínűleg mállott márgáig kimosódott a meder. Az első hiba tehát az volt, de ez súlyos hiba, hogy nem a hajózott és védendő medret kezdték el föltölteni.
A miniszterelnök azt mondta, hogy természetes medermélyülésről van szó.
Létezik természetes medermélyülés, de két hét alatt keletkezett 20 méteres „kimaródást” nem hívnék természetesnek. Nem csak a megnövekedett vízsebesség volt a baj, hanem az, hogy a sok kis-és közepes szemnagyságú kő sodródik, görgetődik, szaltálva halad előre, és ez erőteljesen erodálja, szinte lereszeli a folyómedret. Mondják, hogy a márgánál majd megáll a kimaródás. Nem fog megállni. Az átázott márga ugyanúgy erodálódik, ugyanúgy kikezdi a sok görgetett anyag, csak nem olyan gyorsan. Ezzel véleményem szerint nagy károk keletkeztek a mederben, amit nem lehet úgy hagyni, föl kell majd tölteni. Ez nem lesz azért nagyon egyszerű, mert a mély eróziós csatornák feltöltése ideális esetben külön térképezést és célzott elhelyezést igényel, megfelelő nagyságú kőzetanyaggal.
Milyen hibákat látott még?
A medereróziót előzetes tömbös kőszórással vagy betonkockákból megépített, az áramlási irányra merőlegesen elhelyezett mederbordákkal kellett volna megelőzni, lehetőség szerint geomembrán használatával és utólagos mederszórással, ami stabilitást ad a kőnek és megakadályozza a gát belső kimosódását és felszíni erózióját. Ez lett volna a legelső lépés ideális esetben. Ehhez azonban válogatott anyagokra, elkülönített kőrakatokra lett volna szükség, miközben az első napokban még a megfelelő mennyiségű kőzetmennyiség leszállítása is gondot okozott. Számomra szembetűnő, hogy a mederbe beborított feltöltések, kevés kivétellel, feltűnően sok kőzetliszt, közepes szemnagyságú kavics és kőzet-anyagot tartalmaznak. Ennek nagyjából a negyedét az első pillanatban elmossa a víz.
Mennyi idő alatt mosódik ki az anyag?
Úgy gondolom, hogy a – sokszor válogatás nélkül a mederbe billentett – feltöltés finom szemnagyságú frakciójának jelentős részét az áramlás két-három év alatt kimossa. Most alacsony, 700 köbméter per szekundum körüli a vízhozam, de egy átlagos 1500 köbméter per szekundumos vízhozam már észlelhetően elkezdi erodálni a sarkantyúk széleit és a sarkantyúk védetlen rézsűlábait, vagyis azt a fenékküszöb-szakaszt, ahol a hajóforgalom történik majd.
Fotó: Magyar Péter/Facebook.
A kritikákkal szemben az az ellenérv, hogy a lehető leggyorsabban akarták elérni az atomerőmű működéséhez szükséges vízszintet, nem volt idő a szöszmötölésre.
Az optimálisnál valóban sokkal rövidebb idő állt rendelkezésre a feladat átgondolására, megvitatására, a következmények kockázatelemzésére, a tervezésre és a kivitelezésre is. Azonban az általam javasolt medergáttal töredék ennyi kővel, ugyanilyen gyorsan meg lehetett volna emelni annyira a vízszintet, hogy az atomerőmű működését biztosítsa. Emellett kidolgoztam egy ideiglenes medergát-koncepciót is: a hajózott folyómederben ideiglenesen – akár hónapokra is elhelyezett – 14-16 darab 40-lábas tengeri konténerrel olyan mederszelvény-szűkítést lehetett volna elérni, ami körülbelül egy méterrel emelte volna meg a Duna-vízszintjét. A konténereket geomembránnal beborítva, szigetelve, majd kőrakatokkal megtámasztva, és utólag feltöltve kaviccsal vagy részben akár betontömbökkel, egy masszív ideiglenes medergátat eredményezett volna. Tény, hogy így is sikerült elhárítani az atomerőmű leállítását, és az is, hogy egy vészhelyzeti kivitelezéskor nem könnyű megfelelni minden szakmai elvárásnak és követni az ideális technológiai megoldásokat. Maradjunk annyiban, hogy lehetett volna jobbat és maradandóbbat alkotni.
Én úgy tudom, hogy amit a BME tervezett, az nem az a megoldás lett volna, amit végül a vízügy és a honvédség megcsinált. Viszont amikor az OVF kiírta a közbeszerzést, akkor már ez a két oldalról befelé, szárazon történő építkezés szerepelt a dokumentációban.
Jó, de mit tervezett a BME? Ezt nem igazán tudjuk, mert nem érhetőek el a kivitelezési tervek. Nem tudjuk pontosan, miért került túl közel a két partról elindított sarkantyú azelőtt, hogy célzott érdemi medererózió-védelem, illetve érdemi feltöltés történt volna a hajózott csatornában. Mindenesetre a paksi gátépítés nem azt a szakmailag jól átgondolt és megszervezett kivitelezési módszerességet mutatta a neten megjelent felvételeken, mint amit a nemzetközi nagyberuházásaim során tapasztalhattam.
Mit kéne, egyáltalán mit lehetne most csinálni?
A kérdés az, hogy mi a cél? A legfrissebb információk szerint az építmény koronája az eredeti tervekkel szemben mégsem kerül összezárásra. Elnézve a szeptember 8-10. közötti videófelvételeket, véleményem szerint jelentős a két sarkantyú közötti áramlási sebesség a szabadon maradt mederben. Kérdés, hogy mekkora medereróziót szenvedett a Duna a beszűkített csatorna következtében, és mennyire stabil a megépített sarkantyú a hajózott Duna-mederben? Sajnos nem ismerjük a kialakult mederdomborzatot, ami pedig nagyban befolyásolja az építkezés következő fázisát. Ha az erózió következtében a gát átépítésre szorul, akkor a felvízi oldalról indulva érdemes elkezdeni megtölteni a mederfeneket félméteres, méteres tömbökkel, és ívesen felépíteni egy felszín alatti gátat a mély, hajózási csatornában. Ahogy eredetileg is kellett volna.
A kormányrendelet szerint szeptember 30-ig kell kérni a környezetvédelmi működési engedélyt erre a műtágyra, amit tulajdonképpen már nem is lehet fenékküszöbnek hívni, hiszen megszakad, nem tart parttól partig. Mit fognak beadni vajon az engedélykérelemhez?
Nem tudom. Nagy kérdés, hogy hogy lehet fennmaradóvá minősíteni valamit, ami folyamatosan erodálódik.
Fülöp Orsolya
Címlapkép: Magyar Péter/Facebook.
