Nem ébredtek nosztalgikus érzései nyáron? Azt hiszem, 1988 óta nem írták le annyiszor a magyar sajtóban, hogy vízlépcső, mint most.
Van egy fogyatkozó lobbicsoport, amelynek mindenről a Duna duzzasztása jut az eszébe. Szerencsére most már nem nekünk, zöldeknek kellett megvédeni a folyót, hanem műegyetemi professzorok és egyéb szakemberek magyarázzák, hogy a duzzasztóművek semmire sem kínálnak jó megoldást. Magyarországon a Duna az év nagy részében hajózható. A vizet nem a mederben, hanem a talajban és a mélyárterekben kell visszatartani. Energiatermelésre a síkvidéki folyamszakaszon kevéssé alkalmasak. Paksnál pedig látványosan bebizonyosodott, hogy néhány hét alatt, néhány milliárd forintból meg lehetett emelni a szükséges mértékben a Duna vízszintjét ott, ahol muszáj volt. Ehhez nem kellett Mohácsnál, Fajsznál, Adonynál szakértői becslések szerint mintegy 3500 milliárd forintért három duzzasztóművet építeni.
Az volt az érzésem, a tízmillió futballedző országából a tízmillió vízgazdálkodási szakember országa lettünk augusztusra, annyit lehetett olvasni erről a sajtóban meg a közösségi médiában.
Bár arról jelent volna meg több cikk a napi szenzációk helyett, hogy milyen különös: amit a zöldek, környezetvédők ötven éve mondanak – nem csak nálunk, világszerte –, az most sorra bekövetkezik.
Még mindig szinte titkoljuk a közvélemény elől azt az összefüggést, ami a klímaváltozás, az ökoszisztéma összeomlása és az életformánk, gazdasági-politikai rendszereink között van.
Most ott tartunk, hogy a természettudósok szépen elmagyarázzák, mitől van a klímaváltozás, a faj- és talajpusztulás, az ivóvízhiány. Aztán a tananyagban, az újsághírekben és a politikai nyilatkozatokban ugyanezeket a tevékenységeket mint a haladás és a jólét vívmányait ünnepeljük. Ez a hazug kettőskönyvelés okozza a pusztulásunkat.
Ez tudásközvetítési probléma? Nem teremtjük meg az összefüggést a tudományos és a gazdasági, technológiai kérdések megvitatásában?
Valóban így van, de ez nem csak a médiára vonatkozik. Elsősorban a köz- és a felsőoktatás problémája, illetve természetesen mindenekelőtt politikai kérdés. Azok a pártok, amelyek a szavazóikat és a szponzoraikat a gazdasági növekedéssel kapcsolatos ígéreteknek köszönhetik, nem fogják bejelenteni, hogy ez a modell megbukott, a technológiai haladás és a gazdasági növekedés évszázada után kvázi rosszabbul élünk, mint amikor ehhez hozzákezdtünk. Az emberiség jóléte ezen az úton nem biztosítható, alapvető változásokra van szükség. Miután az emberek irtóznak az alapvető változásoktól, a pénz pedig onnan jön, ahol ennek a rendszernek a haszonélvezői ülnek, a politika fog utoljára változni. Ezt csak a civil társadalom kényszerítheti ki: azok az emberek, akik helyben észlelik, tapasztalják, és esetleg meg is értik, mitől szenvednek.
Amiről beszélni kezdett, átfogó probléma, de szeretnék visszaközelíteni az idei nyárhoz. Újra előkerült egy, a paksi bővítéshez készült, 2013-as hidrológiai háttértanulmány, amely szerint Paksnál a medián vízállás az 1951–1970 és az 1991–2010 közötti időszak mérései alapján évente átlagosan 2,7 centiméterrel süllyedt. Eközben az ipari, lakossági, mezőgazdasági és energetikai vízigény is egyre nőtt, és mellékágak, árterek, parti talajvízkészletek veszítették el a kapcsolatukat a főmederrel. Ön szerint mi jelenthetne tartós megoldást?
Ezt jobb a mérnököktől kérdezni, mint tőlem. Amihez hozzá tudok szólni, az egy roppant tanulságos történet.
The post Lányi András: A gyerekeink jövőjét már feléltük, az unokáinkét még nem first appeared on 24.hu.
