Elnémult a mikrofon. Elment az ember, a legfeketébb hangú fehér énekes, aki mankóra támaszkodva is óriás volt a színpadon. 77 éves korában egy sikeresnek mondott műtét után a magyarok blueskirálya, Deák Bill Gyula váratlanul örökre elaludt. Arra kérünk mindenkit, hogy adjanak időt a családnak, hogy felfogják a felfoghatatlant, és mindenki tisztelettel várja meg, amíg hírt adunk az búcsúzás részleteiről.
– jelentették be a hírt Deák Bill Gyula hivatalos Facebook-oldalán.
A zenész 77 éves volt.
A vasöntöde árnyékában
Deák Gyula 1948. november 8-án született Budapesten, és életének meghatározó helyszíne kezdettől fogva Kőbánya volt. Nem csak ott nőtt fel: később, már országosan ismert zenészként is ragaszkodott a kerülethez. Gyerekkorában hatan éltek egy nagyjából öt méterszer öt méteres szobában, lavórban fürödtek, a vécé pedig a folyosó végén volt. Édesapja vasöntőként dolgozott, édesanyja dohánybeváltóban, a négy testvér közül Gyula volt az egyik fiú.
Saját későbbi dalainak külvárosi világa ezért nem valamiféle felvett póz volt: ahogy ő fogalmazott, a szegénység és az abból fakadó életérzés adta azt a talajt, amelyből a róla vagy neki írt szövegek kinőttek.
A zene előtt azonban a futball volt az első nagy szerelem. Apját is tehetséges játékosnak tartotta, ő maga pedig gyerekként komolyan futballozott, és az MTK-ig jutott. Évtizedekkel később azt mondta, meggyőződése, hogy jó labdarúgó válhatott volna belőle. Pályafutásának azonban tizenegy éves korában egy tragikus esemény vetett véget.
Tizenegy évesen elveszítette a lábát
Bill visszaemlékezése szerint egy futballsérülés miatt került kórházba egy rutinműtétre, az operáció során azonban megsérült a főütőere. Állapota súlyosbodott, trombózis és fertőzés alakult ki, végül amputálni kellett a bal lábát. A történetet évtizedekkel később is élete első nagy „pofonjaként” emlegette. A történtek után gyerekként öngyilkosságot kísérelt meg, de megmentették, majd viszonylag hamar visszatért a barátai közé és a sporthoz: mankóval, később műlábbal még lábteniszezett is.
Nem ez volt az egyetlen súlyos gyerekkori sérülése. Iskoláskorában egy másik fiú nádpálcával megsebezte a bal szemét, amelyre elvesztette a látását. Későbbi visszaemlékezéseiben mindkét traumát olyan tapasztalatként értelmezte, amely megtanította arra, hogy ne engedje magát kiszorítani az életből. Állítása szerint az Országos Rendezőirodánál és zenekaroknál is közölték vele, hogy nem „színpadképes” vagy „képernyőképes”.
Szárnypróbálgatások
Az iskola után öt évig ugyanabban a vasöntödében dolgozott, ahol az apja. Saját elmondása szerint műlábbal talicskázott, majd később a teherportára került; ezt azért szerette, mert munka után el tudott rohanni zenekari próbára.
A zenével még a Pongrác úti gyerekkorban került közelebbi kapcsolatba. Egy Sárközi nevű szomszéd fiú gitározott a lépcsőházban, Bill pedig énekelt hozzá.
Ebből a körből nőtt ki első komolyabb együttese, a Sztár, amelyben főként külföldi számokat játszottak, és több amatőr fesztivált is megnyertek. Később a Napsugár, a Wanderers és a Lloyd környékén is megfordult, valamint a Syrius zenészeivel is kapcsolatba került.
Fiatalon a Beatles, majd egyre inkább a Rolling Stones, Jimi Hendrix és az amerikai feketezene hatott rá. A blues felé Orszáczky Miklós – Jackie – és Szakcsi Lakatos Béla zenéje terelte. Orszáczky különösen fontos mentorává és barátjává vált; Deák Bill szerint ő mondta ki először róla, hogy ő „a magyar blueskirály”. Később Hendrix mellett Janis Joplint és Chuck Berryt is legfontosabb zenei példaképei között emlegette.
Póka Egon vitte el Hobóhoz
Deák Bill Gyula pályáján a Hobo Blues Band jelentette az áttörést. Póka Egon vitte el Földes László Hobóhoz, Bill pedig 1979 körül lett a zenekar állandó tagja. Hobóval különös, de rendkívül erős párost alkottak: más közegből érkeztek, más volt a karakterük, a HBB hangzásának és színpadi világának mégis mindketten meghatározó alakjai lettek. Bill énekelt a zenekar első kislemezén, majd olyan klasszikus HBB-lemezeken szerepelt, mint a Középeurópai Hobo Blues, az Oly sokáig voltunk lenn, a Még élünk és az 1984-es Vadászat.
A nyolcvanas évek elején már a zenekaron túl is ismertté vált. Szerepelt Szomjas György Kopaszkutya című kultikus filmjében, 1983-ban pedig Torda táltost játszotta az István, a királyban. Ez a szerep a rock- és bluesközönségen kívül is országosan ismertté tette. Később több más zenés színpadi produkcióban is feltűnt.
Rossz vér
1984-ben jelent meg első szólólemeze, a Rossz vér, amely életművének egyik legfontosabb darabja lett. Az album zeneileg még szorosan kötődött a Hobo Blues Bandhez, és olyan dalok kerültek rá, amelyek később is állandó részei maradtak Bill koncertjeinek. A címadó szám külvárosi világa sok tekintetben az ő életéből táplálkozott, bár később hangsúlyozta: nem szó szerinti önéletrajzról van szó.
1985-ben kilépett a Hobo Blues Bandből. A szakítás okairól később már nem szívesen beszélt, Hobóval pedig idővel rendeződött a viszonya. Ezután Bencsik Sándorral megalapította a rövid életű Bill és a Box Companyt, majd 1987-től saját zenekarával, a Deák Bill Blues Banddel folytatta.
A következő évtizedekben több szólólemeze jelent meg, köztük a Mindhalálig blues, a Bűnön, börtönön, bánaton túl, a Bort, bluest, békességet, a Hatvan csapás és A Király meséi. Pályája azonban mindenekelőtt a koncertezésről szólt:
évtizedeken át járta az országot, miközben dalai több generáció számára váltak alapművekké.
Legendájának része a Chuck Berryhez kötődő történet is. Bill visszaemlékezése szerint az amerikai rock and roll ikon úgy hallotta őt énekelni a színpad mögül, hogy nem látta, ki áll a mikrofon mögött, és meglepődött, amikor kiderült, hogy egy fehér magyar énekest hall. Innen ered a gyakran idézett „legfeketébb hangú fehér énekes” jelző.
Kőbánya mindvégig megmaradt
Deák Bill országos ismertsége ellenére sem szakadt el Kőbányától. A munkásnegyed, a Pongrác út, a vasöntöde, az utcák és kocsmák világa nemcsak a gyerekkorát határozta meg, hanem dalaiban és egész művészi karakterében is megmaradt. „Ez a hazám” – mondta 2019-ben arról, miért nem költözött el a kerületből.
Magánéletében is a családot tartotta egyik legfontosabb kapaszkodójának. Második feleségével, Marikával évtizedeken át éltek együtt; az asszony 2025-ben halt meg. Bill később arról beszélt, hogy fia, menye és unokái segítették át a gyászon.
2012 végén súlyos szívinfarktust kapott, amely után hónapokra fel kellett hagynia a koncertezéssel. Felépülése után azonban visszatért a színpadra. Hetvenedik és hetvenötödik születésnapját is nagyszabású arénakoncerttel ünnepelte, pályáját pedig több szakmai és állami kitüntetéssel ismerték el. Még az idei Szigeten is fellépett a Bródy-napon.
Hét évvel ezelőtt Nagy József kollégánk közölt vele terjedelmes interjút a 24.hu-ra. Abból idézünk alább:
Mi lett volna Billből, ha budai úri gyereknek születik?
Tán betörő. Haha. Mit tudom én. Hál’ istennek, nem így történt. Ha fentről jönnék, nem tudnék semmit. Amúgy egyszer majdnem úrfiú lettem. Mert az orvost, a tanár urat, amikor elcseszte a bal lábamat, annyira kínozta a lelkiismeret, hogy felajánlotta, a nevére vesz, felnevel, kitaníttat, és ha meghal, rám száll a teljes vagyona. Állítólag anyám szépsége is szerepet játszott a tanár úr nagylelkű gesztusában. De a szüleim, bár iszonyú csórók voltak, nem adtak neki oda, annyira imádtak, anyám különösen, hiszen egyforma a lelkünk.
Első pofonnak elég nagy volt az a műtét.
Szar orvosi műhiba. Tizenegy éves voltam, futballoztam, megsérültem, bevittek egy rutinműtétre, és az orvos operáció közben megsértette a főütőeret. A műtős később elárulta, persze tanúskodni nem volt hajlandó, hogy a doki még élvezkedett is, hogy fröcsög a vér. Apámék feljelentették az orvost, de egy ügyvédtől azt kapták az arcukba, hogy a cipész a cipőt cseszi el, az orvos meg a beteget, nincs mit tenni. Pechemre annak idején még nem léteztek olyan tökéletes műerek, mint manapság, mesélték, rögtön lehetett tudni, hogy nagy a baj. Valahogy összevarrtak, begipszeltek, de tályogot meg trombózist kaptam, s hiába jegelték, zöldült, sárgult a lábam.
Egy hét múlva visszatoltak a műtőbe, azt hittem, azért, hogy levegyék a gipszet. Hát, le is vették, a lábammal együtt. Amikor magamhoz tértem, felnéztem, a kórterem ajtaján volt egy ablak, mögötte anyámék, láttam, sírnak. Fel akartam kelni, hajtom félre a takarót, és hát nincs lábam, csak egy csonk bebugyolálva, alatta minden csupa vér. Az volt a kemény.
Rettentően elkeseredtem, öngyilkos akartam lenni, még a kórházban bevettem egy csomó gyógyszert, de a nővérek időben kiszúrták, mit művelek. Aztán villámgyorsan összeszedtem magam, a gyereknek teste, lelke gyorsabban gyógyul, legalábbis látszólag, mint egy felnőtté. Pár hónap múlva már simán lábteniszeztem, mankóval ütöttem le a labdát, a többiek meg beszóltak, hogy ne csaljak, csak lábbal ér. Onnantól fél lábbal oldottam meg. Aztán lett műlábam, azzal csináltam.
Hamar érkezett a második, a pálcás pofon.
Az is mekkora pech! A bal szememet is elveszítettem, egy hülye gyerek nádpálcával beleütött, miután a suliban összeszólalkoztunk.
The post Meghalt Deák Bill Gyula first appeared on 24.hu.
