Egy régész, egy történész és egy evolúcióbiológus – ama kurrens elvárásnak megfelelni igyekezvén, hogy egy kutatás legyen interdiszciplináris – ült le együtt, hogy egy kötetben megfejtse, miért is háborúzunk. De először is azt, hogy egyáltalán mi tekinthető annak. Mert két diák verekedése, egy spártai meg egy athéni harcos birkózása vagy a focidrukkerek megszervezett összeverekedése még aligha az.
Azt is fontos tisztázni, hogy egyáltalán mióta háborúzik az emberiség? Ez ugyan B-kategóriás kérdésnek tűnik, de ebben a kontextusban nem az, hisz régi, mondhatni bibliai kérdés, de aztán filozófiaivá vált az, hogy az ember mint bűnösnek mondott lény eleve hajlamos az agresszióra, a másik meggyilkolására, illetve hogy az ember embernek farkasa.
Jó tudósokként a szerzők úgy kezdik, hogy módszeresen cáfolják az ős- és ókorról/ból, de az elmúlt évtizedekből is eredő régi s új elméleteket, szétcincálják a régészeti leletek értelmezését és az evolúciós teóriákat. Főleg azzal a kritikai megjegyzéssel, hogy az adott szerző mindig elméletéhez illeszti hozzá az annak megfelelő tényeket, a cáfolóakat pedig elhallgatja. Egyébként a nemzetközi kritika (a kötet német eredetije csupán kétéves) is kb. pont ezt rója fel e kötetnek, de inkább koncentráljunk a lényegre.
Harald Miller – Kai Michel – Carel van Schaik: Az erőszak evolúciója – Miért vívunk háborúkat, ha békét akarunk?
Typotex, 2026
320 oldal, 6900 Ft
Onnan kezdik, hogy nem a testvérgyilkos Káin gyermekei vagyunk, viszont kétségkívül állatok (leszármazottai). Ám abból, hogy a gorillák csoportokba szerveződve küzdenek meg a dominanciáért, a terület feletti uralomért, még nem következik, hogy genetikailag, evolúciósan bennünk maradt a gyűlölet. Maga a háborúskodás meg nem ősrégi, és fontos különbséget tenni az egyéni agresszió, minek a teteje a gyilkosság, a csoportok közti konfliktusok, illetve maga a háború közt, ami általában jól szervezett, tartós, intézményesített és irányított.
A fő kérdés meg nem is az, hogy miért válik erőszakossá egy-egy ember, hanem hogy belőlük hogyan szervezhető meg egy-egy vezér(eszme) mellett egy olyan haderő, amikor is a társadalom tagjainak többsége, de legalábbis jó része hajlandó fegyvert ragadni? Mert ugyebár egyenként mindenki inkább otthon művelné kertjét, enne-inna-beszélgetne-szeretkezne, majd nézne maga elé, vagy a tévére, mobilkijelzőre.
A homo erectus kétmillió évvel ezelőtt – írják – kezdte a szakócákat, a pattintott kőeszközöket hajigálni, s egymillió évig ennyi elég is volt, az agy mérete se változott. Nem volt rajta innovációs nyomás, ami arra utal, nem a tartós háborúk állapotában éltek e csoportok. Vadászgattak-gyűjtögettek – elvoltak. De aztán letelepedtek, s mert a földművelés hatékonyabb, felhalmozhatták a felesleget, kialakultak a tulajdonviszonyok, így már meg is kellett őrizni a területet. Ám így létrejött a csoporton belül az egyenlőtlenség, s ezáltal a hierarchia.
Másfelől mások földjét is már el lehetett venni, a nyájat, gabonát, az eszközöket, ékszekereket (na és a nőket) elrabolni – ehhez viszont már a szervezett-módszeresebb erőszak kellett, ami felett ugyebár, ahogy kialakult, maga az állam gyakorolja a monopóliumot, mely megszervezte a hadsereget – s jöhetett a háború. Amit vallásilag, ideológiailag, kulturálisan is meg lehetett és kellett igazolni. A civilizáció létrejötte tehát olyan fejlődést hozott, aminek nem mellékes terméke lett a háború – ami tehát nem ösztönszerűen van benne az emberben.
Ez utóbbi a tévhit viszont nagyon is élő, például amikor azt mondjuk egy népcsoportra, hogy „hát ezek ilyeneknek születtek”, „benne van a vérükben”. És arra is gondolhatunk, hogy 1914-ben milyen sok fiatal ment örömmel a háborúba, mondván, végre történik valami – és valódi, igazi emberré válhatnak a boldognak mondott békeidők után.
Pedig nem arról van szó, hogy sok kis unatkozó emberből most kijöhet és ki is jön az erőszak – nem, a háború egy jól felépített intézmény, amit sokszor azok is normálisnak, szükségesnek, sőt, erkölcsösnek tartanak, még akkor is, ha végül belehalnak, jó esetben vérző fejjel és traumatizáltan térnek vissza otthonukba, az istenített haza pedig területeket, anyagi erőforrásokat vesztett. Lásd a szerbeket, de éppen az USA-t is egyre többször említhetjük meg a II. világháború után, és a magyarok szintén hallgathatnak a sok „igazságos” háború után, amit úgy nyertünk meg, hogy totál elvesztettük.
Persze, ez nem ilyen egyszerű, és a szerzők is sokat lamentálnak, vajon miért háborúzunk annyit, ha valójában mindenki a békével járhatna jobban, már ha együttműködnénk? Hiszen a háború nem örök, az ember nem ösztönösen agresszív, mégis, a második természetünkké vált, természetesnek vesszük, noha kulturális „vívmány” (noha hol isten akaratából folytatják, hol a természet rendjére, a fajok jogára vagy egyszerűen a gazdasági-területi érdekszférákra stb. hivatkoznak). A háború valójában anomália, eltévelyedés, írják, emiatt lenne meg a lehetőségünk a(z örök) békére.
A háborúkat – így a szerzők – mindig autokrata, populista, demagóg despoták, diktátorok indítják el (és kizárólag férfiak).
Pedig az emberek 99 százaléka se háborút nem akar, se ölni. És ha a rabszolgaságot el tudtuk törölni, akkor a háborúkat is el tudnánk – mondják. Ugyanakkor elismerik, hogy a védekező háborúk jogosak – sajátos paradoxon, hogy a támadók is mindig arra hivatkoznak, hogy ők igazából védekeznek, csak preventív módon előbb lépnek.
Az utolsó fejezetben pedig tizenkét tanulságot is levonnak a szerzők, például hogy elő kell mozdítani a demokráciát és az oktatást – ami ma naivan hangzik, hisz az utóbbi évtizedekben mást sem látunk, minthogy a legyőzöttnek hittek újra hatalomra kerülnek, és két dolgot utálnak első körben: a demokráciát és az oktatását (pláne a nőkét).
A tudóstrió javaslatot tesz a könyvben az egyenlőtlenségek csökkentésére is, miközben egyre nőnek a társadalmi különbségek. De végül meg kell jegyezni, a szerzőhármas nem azt javasolja, térjünk vissza a nem patriarchális vadászó-gyűjtögető életmódhoz (hisz ők például magukra hagyták az időseket), avagy Rousseau módján „vissza a természethez”, de a lényeg az, hogy nem az emberi természeten múlik, hogy a háborúk világának véget vessünk.
S még egyszer kihangsúlyozhatjuk, szó sincs arról, hogy a kötet valami optimista-naiv politikai pamflet lenne, sőt. De egy rövid recenzióban lehetetlen felsorolni azt a rengeteg (régi és cáfolt, új és igazolt) régészeti leletet, amelyek azt az életmódot bizonyítják (a nyelv kialakulására és elterjedésére most ne is utaljunk), amelyek az emberi evolúció nagyjából 99%-át meghatározták (és így a békét). Ám a letelepedéssel, azaz az 1%-kal jött a döntő fordulat az erőszak evolúciójában.
A könyv pedig a fentebb említettek mellett sokkal több magyarázó változót is behoz, például az együttműködését, a szolidaritásét, ugyanakkor a konfliktusokét, amiből versengés lehet – ami meg jó megoldás lehet, és az egymástól függő fajok esetében ez akár win-win szituációt is eredményezhet. Nem hogy a táplálékért, de még a partnerért folyó versengésben is. Ismét csak leegyszerűsítve: a helyzet sokkal komplexebb annál, mint ahogy az a mi kis mindennapi életünkben levetítődik, és ha nem folyton egymást marnánk, akár a nagy többség sokkal jobban is járhatna.
És akkor még a könyv feléről sem beszéltünk. Az erőszak evolúciója című kötet egyik nagy erénye az, hogy passzusonként-oldalanként meggondolkodtat, rengeteg korábbi választ boncol és új kérdéseket tesz fel, ráadásul elég közérthetően és jó szerkezeti bontásban.
Szerbhorváth György
Címlapkép: Canva. A könyvet magyarra fordította: Csordás Gábor.
