Sokszor eseményt várunk, hiszen egy eseményalapú társadalomban élünk, a spektákulumok világában. A világosan megragadható fordulat, a katarzis, megtisztulás nagy momentumát akarjuk. De ha vannak is események, rítusok, amelyek a szembesülés pillanatait jelölik ki és ünneplik, egy közösségnek, ahogy egy egyénnek is szembenéznie önmagával hosszú, gyötrelmes, előre- és hátramozdulásokkal terhelt, tehát egyáltalán nem lineáris folyamat.
Lehet, hogy utólag, valamilyen időtávlatból akár tudunk majd azonosítani olyan, a saját történetünket megvilágító, a szembenézést katalizáló, előrelendítő pillanatokat, amelyek egy közösség számára a saját döntéseire való ráismerést mutatják fel. Akár együtt besétálhatunk kézen fogva a megtisztító és egyesítő erejű (és fogyatkozó vizű) Dunába, Balatonba egy közösen kialakított rítus keretében. Mégis inkább a vége-nincs, fáradságos, vitákkal, haraggal tűzdelt, sok irányba húzó folyamatok lesznek eredményesek, amelyben elbeszélések, komplexen elmesélt történetek fognak segíteni, hogy ne csak szembenézzünk a történeteinkkel, kívülről, de bele is. Belenézve, belehelyezkedve, belülnézetből. Mint akik részei voltak a dolgoknak.
Az általam ismert történelmi leckékből azt szűrtem le – és ez nem jó hír a mostani állapotainkra vonatkozóan –, hogy egy emberöltőnek kell eltelni, míg elindulhat a megértés, a feldolgozás, a saját történetünkbe való értő belehelyezkedés, annak a múltnak a visszaemelése a közös elbeszélésbe, amiben nincs sok dicsőség. Ennek logikája, ha jól sejtem, a nemzedékváltás. Aki „benne van”, nem lát rá, nem tud megfelelő kérdéseket sem feltenni, nem tudja számonkérni, ami megesett, hiszen magán és sorstársain kéne tennie ezt. A következő nemzedékek, bár viselik a múlt terheit, már szabadabban, naivabban, pofátlanabbul kérdeznek.
The post Tompa Andrea: „Miért hagytátok?” – A szembenézés történeteiről first appeared on 24.hu.
