Teszttel kezdünk.
Honnan származnak az alábbi idézetek?
- „A főminiszter őkegyelmessége nagyra meresztette a szemét. – Én bizony semmit sem látok! Ha a császár megtudja, hogy ilyen ostoba vagyok, el fog csapni! – rémüldözött magában.”
- „Gondolhatjátok, mennyire örültem, mikor a csatamezőn egyik őrmesterem véletlenül rátalált a paripa hátsó felére. A seborvosok nyomban munkához láttak: néhány fiatal babérhajtással egy-kettőre összevarrták a derék állatot.”
- „A lilliputiak földjéről hazajutva, Gullivernek nem volt sokáig maradása. 1702 júniusában a »Csavargó« fedélzetén újra tengerre szállt. De most sem volt valami sima az útja.”
- „Spanyolország egy kis falujában élt jó néhány évszázada Alonso Quijano, amolyan vidéki kurtanemes. Semmittevésében legfőbb időtöltése a lovagregények olvasása volt. Valósággal megbabonázták a csodásnál csodásabb történetek.”
- „A szobájába vezette Tomot. A tükörbe pillantva szinte gyökeret vert a lábuk a csodálkozástól: úgy hasonlítottak egymáshoz, mint az ikrek. A királyfi tréfából ruhát cserélt Tommal. – Várj itt, míg visszajövök – szólt, és kifutott a szobából.”
*
Igen, diafilmek, diamesefilmkockák alatti kísérőszöveg mind.
De hogy konkrétan mely diafilmek mely kockájához tartoznak, azt most még nem árulom el.
Az viszont már most sem titok, hogy Zórád Ernő diafilmhez készült festményeiből rendezett kiállításon jártunk.
Az utóbbi mondat pár eleme magyarázatra szorul:
- Mi az a diafilm?
- Miért kellenek festmények a diákhoz?
- Miért és hogyan készül ebből kiállítás?
- És a legfontosabb: ki az a Zórád Ernő?
Mi az a diafilm?
A diafilm vagy diafilmszalag a hivatalos definíció szerint: diapozitív képek tematikus sorrendbe szerkesztett, általában értelmező felirattal, kísérőszövegekkel ellátott állóképsorozata, mely diavetítő segítségével megvilágítva fehér felületre kivetíthető.
Diafilmet gyerekkorában minden ma minimum negyven-ötven pluszos magyar látott; a fiatalabbak közül inkább csak azon szerencsések, akiket a szüleik nem (csupán) játszótérre zavarással és rajzfilmek elé ültetéssel vontak ki időszakosan a rosszalkodásnak (a világ megismerésének) nevezett tevékenységi körből, hanem nosztalgikus elfoglaltságokkal is szórakoztattak, úgymint kirándulás, társasjáték vagy éppen diafilmvetítés.
E típus emberpéldányait könnyedén azonosíthatjuk: elég csupán elolvasatni velük bármely diafilmszöveget, például a fönti öt bekezdés egyikét, és az illetők arcára kiül a nosztalgikus révület, s szemük sarkában könny csillan a számos érzékszervre kiterjedő emlékek hatása nyomán.
Tekintetük előtt megjelenik a Lemezárugyárban (későbbi nevén: Elzett Művek) előállított klasszikus, kalapácslakk-kék színű, lekerekített fémlemez burkolatú, közepesen kreatívan Diavetítő II. néven forgalmazott, a felhasználók által „púposnak” becézett szerkezet. Orrukban az izzó hőjétől dúsuló filmillat, ujjukon a fehér tekerőgomb és az állítható optika párhuzamos recéi, kézfejükön a szellőzőbordázatból áradó hév, fülükben a plasztiktégelyéből szabaduló filmszalag dévaj pöndörödésének sercegése.
És persze eszükbe jut a Lemezárugyár többi klasszikusa: a Csipegető csirke, a Kutyaház persely, a Lendkerekes egér és a Törpeautó.
Miért kellenek festmények a diafilmhez?
The post Hatszáz képe került elő a magyar diafilmfestő zseninek first appeared on 24.hu.
