A 14–15. század hadtörténetének talán legfontosabb katonai konfliktusa a százéves háború volt, melynek során a kor két nyugat-európai katonai nagyhatalma, Franciaország és Anglia ütköztek meg egymással. Bár a százéves háborút egységesen szokás emlegetni, azonnal el kell oszlatnunk két tévhitet vele kapcsolatban: valójában nem száz évig, hanem 116 évig tartott, és nem jelentett folyamatos háborúskodást, a konfliktus során voltak békésebb és aktívabb periódusok. Bár az első felvonás során kétségtelenül az angolok voltak fölényben, ez a 15. század első felében fokozatosan megváltozott. Ebben kétségtelenül szerepe volt a legendás Jeanne d’Arc-nak, az „orléans-i szűznek” is. 1453-ban a konfliktus fölényes francia győzelemmel ért véget, bár az Északi-tenger partján fekvő Calais városa még több mint egy évszázadon keresztül angol kézen maradt.
Pszichológiai hadviselés
A százéves háború előzményei lényegében a 11. századig nyúltak vissza. I. (Hódító) Vilmos normann herceg, átkelve a La Manche-csatornán, legyőzte az angolszászokat Hastingsnél, és megszerezte az angol koronát. Az általa alapított dinasztia évszázadokon keresztül megtartotta normandiai birtokait is, ezzel viszont az a visszás helyzet állt elő, hogy míg maga az ország értelemszerűen nem, a mindenkori angol király a francia uralkodó hűbérese volt. Ez természetesen folyamatos húzódozáshoz vezetett. A háború közvetlen kiváltó oka egy konfliktus volt VI. Fülöp francia király és a Plantagenêt-házból származó III. Eduárd angol király között. 1337-ben Fülöp megvádolta Eduárdot, hogy megszegte vazallusi hűségesküjét, majd a normandiai birtokokat egyszerűen elvette tőle. Ez nyílt hadüzenethez vezetett az angolok részéről,
bár azt vélhetően Eduárd sem gondolta, mikor partra szállt Franciaországban, hogy egy olyan konfliktust robbant ki, melyet utána még négy utóda is viselni kénytelen.
A háború kezdeti szakaszában az angolok csak kisebb vállalkozásokat indítottak, inkább egy korabeli „pszichológiai hadviselést” alkalmaztak. A francia területek lakosságát fosztogatták, falvakat égettek fel, abban bízva, hogy ez demoralizálja a lakosságot. A rablóhadjáratokban élen járt a trónörökös Eduárd is, akire Franciaországban ragadt rá a „Fekete herceg” becenév. A két Eduárd tehetséges hadvezérnek bizonyult, sikeresen alkalmazták a szekérvárak rendszerét (ez egy évszázaddal később, a huszita háborúk idején vált igazán ismertté), támogatták az angol hosszúíjászok bevetését (ez később a crécyi csatában is kiemelt jelentőséggel bírt), és ugyanez a csata volt az első Európában, ahol mind a két hadviselő fél bevetette az ágyúkat. Ezek azonban ekkor még rettenetesen pontatlanok voltak, nem gyakoroltak döntő befolyást a csata kimenetelére, ellenben az ágyúdörgés pánikot okozott a lovak között úgy az ellenséges, mint a baráti oldalon.
Hosszúíjak dominanciája
Az első jelentős hadmozdulat az angolok részéről az 1346. augusztus 26-ai crécyi csatába torkolló invázió volt. Ennek során a két Eduárd személyes vezetésével nagyjából 12–14 ezer főnyi angol katona szállt partra Normandiában, bár egyes feltételezések szerint az eredeti úticél Gascogne lett volna, de a viharos időjárás nem tette lehetővé az odáig való eljutást. Az angol seregben megközelítőleg háromezer nehézpáncélos lovas, lovag szolgált, és nagyjából 7500 íjász sorakozott fel. Eduárd támogatta a hosszúíj használatát, melynek elsajátítása nagyobb ügyességet, nagy fizikai erőt és hosszabb kiképzést igényelt, ennek ellenére hamar megmutatkoztak előnyei a kor „sztárfegyverével”, a számszeríjjal szemben. A számszeríj lövedéke nehezebb volt és ezáltal nagyobb átütőerővel rendelkezett, a bonyolult szerkezetből kifolyólag azonban újratöltése is jóval több időt vett igénybe.
A jól kiképzett hosszúíjász így lényegében dupla annyi lövést tudott leadni ugyanannyi idő alatt, a fegyver hatótávolsága is látványosnak bizonyult, és megfelelően irányozva legalább annyira súlyos károkat tudott okozni, mint gyakoribb ellenfele. Előállítása sem igényelt bonyolult technikát, így a veszteségek is könnyebben pótolhatóak voltak. Az angol hosszúíjászok rendszerint közemberek voltak, egy részük korábbi orvvadász, aki a büntetés elkerülése végett lépett be a seregbe.
A két méter hosszú íjakkal 250 méterről tudták nyílzápor alá venni az ellenséges sereget, 150 méterről ezek a lövedékek a lovagi páncélt is átütötték.
A francia sereg létszáma – Eduárd becslése szerint – mintegy 20 ezer főt tett ki. Ebből 8 ezer főt tett ki a nehézlovasok száma, míg jelentős számban voltak köztük gyalogos katonák és genovai zsoldos számszeríjászok. Az angolok ellen felvonult a francia király vazallusainak jelentős része is, köztük a vak Luxemburgi János cseh király, fiával, Károllyal együtt (a későbbi Zsigmond magyar király és német-római császár apja és nagyapja). A francia sereg azonban – az angolhoz viszonyítva – elavultabb, hagyományos felépítést és taktikát követett. Hatékonyságát az sem növelte, hogy a francia lovagok igencsak lenézték a „külföldieket”, kiemelten a genovai zsoldosokat, így az együttműködés nem volt a legfelhőtlenebb közöttük.
Az angolok kedvezőbb helyzetben
Az angolok előrenyomulóban elfoglalták Caent, míg a franciák a felperzselt föld taktikáját alkalmazva vonultak vissza. A két sereg végül Crécy-en-Ponthieu mellett találkozott egymással, bár a csata pontos helyszínét illetően ma is vita van. Ez a település az ekkor még francia kézen lévő Calais-tól délre feküdt, a város elfoglalása volt a hadművelet egyik fő célja. Eduárd három részre osztotta seregét, a jobbszárnyat fia, a „Fekete herceg” vezette. Az angol nehézlovasság – a franciával ellentétben – mozgékonyabb volt, harc közben képesek voltak leszállni a lóról és a küzdelmet gyalog is folytatni. Erre vélhetően azért került sor, mert a hagyományos nehézlovassági roham erejét ismerve tisztában voltak vele, hogy ugyanazzal a taktikával képtelenek nyerni, célszerűbb az íjászok között felsorakozni, így védve azokat az ellenséges rohamoktól.
A terepviszonyok is egyértelműen az angoloknak kedveztek, egy magaslatra húzódtak, ahonnan kiváló rálátásuk nyílt a környező terepre, a franciák pedig kénytelenek voltak egy folyó és a meredek tengerpart közé „beszorítva” felvonulni, ami tovább rontotta esélyeiket az angolokkal szemben. A csata alatt egy heves vihar érte a szembenálló feleket, egy francia krónikás szerint „délután hatalmas égzengés, zápor és vihar támadt, [amit] a franciák az arcukba kaptak, az angolok tehát a hátukba”. A vizes talaj nehezítette a lovasroham végrehajtását, a felajzott számszeríjak lőtávja pedig rövidült a nedvesség hatására. Az angolok íjaikat csak közvetlenül a csata előtt ajzották fel, egy szemtanú szerint pedig Eduárd szekérvárat is építtetett, melynek célja a lovasroham megtörése volt.
Súlyos francia vereség
A francia sereg talán legnagyobb hibája az volt, hogy a csata helyszínére érkezve azonnal csatasorba rendeződtek és támadtak. Egyes jelenlévők ugyan jelezték, hogy nem érdemes fáradtan, menetből rárontani az angol seregre, a lovagok többsége szégyennek gondolta a várakozást, a jelenlévő Fülöp király pedig látványosan nem tudta fegyelmezni saját seregét:
a nagyurak csapatait úgy hevítette a harci láz, hogy sem parancsra, sem a helyzet rendeződésére nem várva, össze-vissza, egymás hegyén-hátán előrerohantak, maguk és az angolok közé szorítva a genovaiakat.
A genovai számszeríjászok így még esélyt sem kaptak arra, hogy megmutassák tényleges tudásukat, a csata alatt időnként már önvédelemből a saját szövetségeseikre kellett célozniuk, különben a lovasok eltaposták volna őket. Ezt követte az angol hosszúíjászok nyílzápora, amely nagy pusztítást végzett a francia lovasok között. Ennek ellenére a francia lovasság 15-16-szor megismételte a lovasrohamot, egy alkalommal Eduárd herceg szárnya is komoly veszélybe került. Állítólag, mikor a király látta, hogy fia bajban van, nem mozdult katonáival. Jelezték is számára: „Méltóztassék felséged fia segítségére menni, mert már alig tartja magát!” Erre a következő lakonikus válasz érkezett: „Hadd tanulja meg a fiú, mi az a háború…”
A csata súlyos francia vereséggel ért véget, Fülöp és lovagjai az éj leple alatt elhagyták a csatateret. Az áldozatok között volt a vak János cseh király, aki lovagjaihoz kötöztetve magát vágtatott be a csatába és esett el, miközben a fia megsebesült. A kortársak a francia sereg áldozatainak számát „több tízezerre”, a mai mértéktartó becslések néhány ezerre teszik, de ez is jelentős veszteség az angolok néhány száz fős veszteségéhez képest. A crécyi csata igazi jelentősége abban áll, hogy bebizonyította: a hagyományos lovagi hadviselés napjai leáldozóban vannak. A háború azonban korántsem ért véget.
A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.
A legfrissebb történelmi cikkek a History magazintól:
- Caligula a nemi kicsapongásait a legnyilvánosabb módon tombolta ki
- Ő volt a fekete sarkkutató, aki majdnem felfedezte az Északi-sarkot
- Caesar tényleg kalózokat feszíttetett keresztre?
- Ez volt az utolsó háborúnk a törökökkel
- Olaszország hőse lett a magyar ezredes
The post Ebben a sorsdöntő csatában esett el a vak király first appeared on 24.hu.
