Még le sem ültünk az asztalhoz, de már érzékletesen elmagyarázta az imént, hogy a bolygónkat a végletekig kizsigereltük. Nem sejtettem, hogy klímaszorongással indítjuk az interjút.
Megvan az a rossz tulajdonságom, hogy gondolkodom. Emellett néhányszor azért átmegyek a fővárosi hidakon, és félve pillantok jobbra vagy balra a Dunára. Hallgatom a szakfórumokat arról, hogy hét balatonnyi víz hiányzik a talajból. Rengeteg kérdőjel ugrál a lelki szemeim előtt, próbálom összerakni a sanyarú információkat – és néha kicsapódik ez a nagy aggodalom rajtam.
Kiért aggódik elsősorban?
A következő nemzedékekért. Az emberi kapzsiság felzabálta a bioszférát. A felelőtlenség, az átgondolatlanság. Az indiánok már nagyon-nagyon régen megmondták, hogy amikor kivágtad az utolsó fát, és megmérgezted az utolsó folyót, rájössz, hogy a pénzt nem lehet megenni. Szerintem valahol itt tartunk jelenleg.
Beszélhetünk még erről, de a globális katasztrófa helyett előbb egyetlen ember kálváriájáról kérdezném. A minap néztem meg új filmjét, a Mommy Blue-t, melyben egy művészettörténész-tanárt alakít, aki elveszti a látását, és egyre nagyobb szüksége lesz a fiára, akinek épp beindul az élete, kezdve a gyerekszületéstől a felesége külföldi karrierjéig. Sok nagy ívű alakítást ismerünk, mikor egy színész vak embert játszott, elég Al Pacinóra vagy Audrey Hepburnre gondolni. Ön merített ezekből a felkészülés során, vagy éppen tudatosan kerülte azokat, nehogy akaratlanul is átvegyen bizonyos gesztusokat?
Tudatosan kerültem. Nem azért, mert magasan hordom az orrom, hanem a szerep összerakásának, az alkotási folyamatnak pont a lényege veszne el, ha más játékából inspirálódnék. Az ebben a lényeg, hogy én mit tudok kezdeni a feladattal.
Olvastam, hogy egy közeli barátja is elvesztette a látását, akárcsak az ön által alakított Krisztina.
Méghozzá téves diagnózis következtében. Egy nagyvállalat vezetőjeként élte át ezt a tragédiát. De talpra állt, és amilyen lelki, fizikai, szellemi erővel teljesedett ki az élete, az döbbenetesen nagyszerű és igaz történet. Ő volt a forrásom.
Miközben a Mommy Blue Mayer Bernadette rendező személyes élményeiből is született, neki az édesanyja veszítette el a látását, mikor Bernadette tinédzser volt. Mennyiben más a közös munka, amikor a rendező bizonyos értelemben a saját életét bízza a színészeire?
Csodálatos, hogy Betty ezt ránk bízta. Lányom helyett lányom lett. Ez egy külön ajándéka ennek a munkának. De nekem az a feladatom, hogy fejben összerakjam, hogy az adott forgatási napon hol tart a karakterem. Ezt kell megmutatnom színészileg. Hogy ismerem Bettyék történetét, az emberileg jelent plusz infót. Ha úgy tetszik, szívfacsaró jelentéssel bír számomra, ami miatt még jobban meg akarom őt ölelgetni.
A filmben lényegében megfordulnak a családi szerepek, és az anya kerül egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe, miközben a fia éppen saját családot alapítana. A Mommy Blue ilyen értelemben fordított felnövéstörténet is? Kinek kell valójában felnőnie a film végére?
Minden szereplőnek – az anyának, a fiúnak, a menynek – egyfajta felelősségvállalásról szóló kaland a film. Hangsúlyos a menyemet játszó Waskovics Andi szerepe, aki egyetlen jó döntésével mindenkit helyrebillent. Helyére rántja a fiút, aki hezitál, hogy az anyját gondozza, vagy a családja mellett legyen. Visszahozza ezzel az életbe Krisztinát a lenni vagy nem lenni állapotból.
Mert akárhogy nézem – és ne vegye bűnömül senki, aki látásában sérült –, ez egy kis halál. A világot elsősorban vizuálisan fogadjuk be.
Soha nem leszel már az, aki voltál, és tényleg belekerül az ember egy hamleti helyzetbe. Ezért kell találnia valamit, amiért érdemes tovább élnie.
Miközben van a filmnek egy különösen beszédes motívuma: Krisztinának rögeszméjévé válik egy festmény, amelynek minden részletét ismeri, mégis újra és újra megkéri a fiát, hogy írja le neki, amit lát. Valóban a képet szeretné maga előtt látni, vagy inkább ürügyet keres arra, hogy a fiát maga mellett tarthassa?
A festmény egy szimbóluma a filmnek. Egy egymásba kapaszkodást látunk rajta, Krisztinának pedig mindene a látvány, a művészet, a lélek vizuális kifejezése. Tőle elvéve ezeket a festmény az el nem engedés szimbóluma is.
Ha már az elengedést említi: korábban azt nyilatkozta, fiatalabb önmagának azt tanácsolná, tanuljon meg több dolgot elengedni. Ennek tudatában könnyebb volt megformálni ezt a karaktert? Így, hogy az elengedés küzdelmét jól ismeri.
Ahogy öregszik az ember, egyre inkább ellazul bizonyos dolgokban. Alkat kérdése is, persze. Én például eminensnek születtem. Háromévesen úgy raktam össze a cipős polcot, hogy párhuzamosan álltak rajta a cipők, a fűzők. Ez Isten verése és áldása egyszerre. Nekem az a leckém, hogy megtanuljak ellazulni dolgokban. Egyre jobban megy. Azért is volt kedves projekt nekem ez a mostani, mert csak úgy kigördült az életemből, nem kellett hozzá rakkolni, ráfeszülni. Magától értetődően történt minden.
Úgy sejtem, amiatt is közel áll önhöz a szerep, mert meghatározó tapasztalata az életében az édesapja hiánya és az édesanyjához fűződő szoros kapcsolata. A saját élettapasztalatai elő-előtörtek önből a forgatáskor?
Hogy a fenébe ne, persze! Nem is előtört, ott van mindig a sejtjeimben, a zsigereimben. Mindig az jön elő, ami épp a feladat. Valahogy ilyen búvópatakként hol előjön, hol nem. Ez valóban összecsengett a figurával, ezzel a sorshelyzettel.
Tényleg csak egyszer látta az édesapját?
The post Für Anikó: Az önsorsrontásig vagyok korrekt és becsületes first appeared on 24.hu.
