Időről időre nekem szegezik mostanában a kérdést – mezei kommentelők, sportban dolgozó szakemberek, vezetők és a vállalati szféra szereplői vegyesen –, hogy ugyan, mondjam már el, mit gondolok mindarról, ami jelenleg a magyar sportban zajlik. A megközelítésmódok természetszerűleg sokfélék; van, aki azt hiányolja, mi nem történik, mások ellenben épp a párhuzamosan zajló események kaotikus jellegét fájlalják. Egy dolog a közös bennük:
mindannyian a „rendszerváltás” igénye felől közelítik meg a kérdést, és alapvetően arra kíváncsiak, lehet-e, s ha igen, milyen módon, rendszert váltani a magyar sportban.
Tekintve a közélet jelenlegi állapotát, vagyis a vezetőszáron, bilincsben kísért egykori minisztereket, a jogszabállyal leváltott köztársasági elnököt, a lemondott legfőbb ügyészt, a sorra alakuló parlamenti vizsgálóbizottságokat és az azok előtt magyarázkodó, torkukat köszörülő egykori nagy hatalmú döntéshozókat, a kérdés meglehetősen aktuálisnak hangzik. Az elmúlt öt hónap moziélményt karcoló tabudöntögetése, földcsuszamlásszerű változásai ugyanis a sportot – egyelőre – mintha kevésbé érintették volna; a magyar sportelit lényegében intakt maradt, a nagy változásokat óhajtó tömegeknek pedig egyelőre be kellett érniük Kósa Lajos, Lázár János és Németh Szilárd lemondásával a korcsolya-, tenisz-, illetve a birkózószövetségek éléről. Valamint azzal, hogy a minap a kormányzat bejelentette: megszünteti a profi sportolókra vonatkozó kedvezményes adózás 500 millió forintos felső határát, és eztán ugyanaz a szabály vonatkozik majd rájuk is, mint az egyszeri halandókra (vagyis a 60 millió forintos éves bevételi határ). Plot twist, a Ferencváros azóta közölte, hogy az intézkedés miatt várhatóan a férfi vízilabda-, a női kézilabda- és a férfi labdarúgó csapatának is értékesítenie kell a legnagyobb sztárok játékjogát, ami veszélybe sodorhatja az érintett szakosztályok nemzetközi versenyképességét.
Mindez persze csak a felszín: a filmszínház rendezői olcsó megoldásokkal igyekeznek fönntartani a permanensnek hitt nézőtéri morajlást a vászon előtt. Önmagában ez persze nem volna baj, ha közben párhuzamosan zajlana a magyar sport strukturális átalakítása, vagy legalább körvonalazódna valamennyire, mi következhet majd a mozinézők primer igényeinek kielégítése után. Ebből viszont – egyelőre – semmit nem látunk, amit pedig mégis, azt leginkább talán az elkeserítő jelző tudná körülírni.
Menjünk sorban, nem annyira a teljesség igényével, mintegy inkább – naná – filmszerűen, jelenetről jelenetre.
The post Kele János: Jelenetek a sport el sem kezdett rendszerváltásából first appeared on 24.hu.
