És neked milyen tesiórás traumáid vannak?

„Nagyon kövér kisfiú voltam, és ha meghallom a szót, hogy Cooper, összeszorul a gyomrom. Pedig ma már rendszeresen futok 1 órát megállás nélkül, egyszer félmaratont is teljesítettem 40+ évesen.” „Lefutottam a 2000 métert. Elég lassan. Majd a tesitanár, amikor mindenki lefutotta, odahívott mindenkit magához, kinyitotta a naplót, és ment végig a névsoron, az egész osztály előtt hangosan mondta, ki hányast kap a futására. Amikor hozzám ért, azt mondta, kettes. »Na jó, legyen hármas mert dagadt vagy.« Nem kaptam szikrát. Természetesen ebből egy éveken át visszatérő »poén« alakult ki az osztályban.” „Gimiben azt kérdezte a tesitanárnő, hogy ha ennyire nem tudunk futni, hogy fogunk szülni? Az összefüggést azóta is keresem.” „Szóval volt ez a távolugrás nekifutásból homokba és kontrázva egy zsámollyal felállítva. Én sosem voltam sportos alkat, mondtam, hogy nem tudom megcsinálni, éreztem. A tanár mondta, hogy de-de! Már a sírás kerülgetett, de nekifutottam és eltört a lábam, vagyis arra emlékszem, gipszben feküdtem otthon 1 hónapig, de még nem is ez az extra, hanem hogy a tanár, mikor elestem és sírtam, nem segített, és egyedül kellett bebicegnem az öltözőbe, ami nem volt közel. Mikor óra végén meglátták a lábam, hogy mekkora, meg kék, akkor hívtak mentőt, addig ott sírtam az öltözőben. Kb. 10 éves voltam.” „Gimiben nálunk is volt bukfencezés a gerendán, egyszerűen felfoghatatlan, hogy ez miért kötelező, és miért kell ezt osztályozni, amikor nem az olimpiára készülsz. Ja, miközben a fiúk meg majdnem minden órán fociztak.” Ilyen és ehhez hasonló emlékek, élmények szakadtak fel sokakból, miután megosztottam egy bejegyzésben pár tornaórás traumámat annak hatására, hogy szembejött velem egy Facebook-poszt, amiben egy anya arról érdeklődött, mennyire reális elvárás egy hatodikostól, hogy másfél perc alatt fusson le 356 métert, mert ez az ötös szint a tanárnál.Megfuttattam a témát a szerkesztőségben is, és egyetlen kivétellel mindenki szörnyű és hajmeresztő tesiórás sztorikat os