Élénken emlékszem az utolsó estére-éjszakára, amelyet beltéri dohányzással töltöttem. 2011 végén jártunk; az azóta megboldogult és sűrűn visszasírt Mika Tivadar pincéjében dübörgött a zene, és gomolygott a cigarettafüst.
Akkoriban sokat vitatkoztam az ismerőseimmel arról, valóban indokolható-e, hogy a dohányzást olyan helyeken is betiltsuk, ahová az emberek egy csekély százaléka, önkéntesen, szórakozás céljából jár el. Ezekben a vitákban rendre alulmaradtam: a beltéri dohányzás tilalmára vonatkozó rendelet osztatlan népszerűségnek örvendett, azóta pedig legvérmesebb Fidesz-gyűlölő ismerőseim is úgy hivatkoznak rá, mint a NER fennállásának legjobb, leghasznosabb döntésére. (Számomra roppant valószínűtlennek tűnik, hogy ez igaz legyen: ha már, akkor a hasonló korlátozások sorában jelentősen nagyobb és pozitívabb hatása lehetett a kocsmai játékgépek betiltásának, bár erre vonatkozóan semmilyen kutatást, utánkövetést nem találtam.)
Akkoriban amellett érveltem – és szeretném úgy gondolni, hogy az elmúlt 15 év engem igazolt –, hogy a dohányzás korlátozása átlépte azt a volument, ami a másik ember egészséghez való jogával indokolható lenne.
A dohányzást és a dohányzás értékesítését korlátozó intézkedések célja már jó ideje nem az – mondtam én –, hogy nem-dohányos embertársaink ne szenvedjenek el egészségkárosodást a dohányosok káros szokásának következtében, hanem, hogy úgy, ahogy van, szűnjön meg a dohányzás. Azóta ezt a célkitűzést egy-két ország nyíltan ki is nyilvánította: a Maldív-szigeteken már hatályban van, az Egyesült Királyságban pedig 2027-től lép életbe az a szabályozás, amely felmenő rendszerben, születési dátum alapján megtiltja a dohánytermékek árusítását. A dohányzás szép lassan kifutó termékké válik – és ez maguknak a dohányosoknak sincs ellenére.
Ez a cél, tudniillik a dohányzás eltörlése, ma már annyira magától értetődően helyesnek és értelmesnek tűnik, hogy nehéz észrevenni a különbséget a mögöttes indoklások között.
A korábbi érvelés – ezzel házaltam az ismerőseimnél 2011-ben – a mindannyiunk számára jól ismert jogias-liberális logikát követte: az ember szabadsága addig tart, amíg nem sérti mások szabadságát/jogait, az állam feladata pedig az, hogy az egyén jogait – jelen esetben az egészséges környezethez való jogát – megvédje. Ezen a keretrendszeren belül pedig legalábbis értelmesen felvethető a kérdés, hogy vajon az egészséges környezethez való jog magában foglalja-e a füstmentes kocsmázáshoz való jogot.
The post Réz Anna: A Fidesz legnépszerűbb intézkedése a politikai fantáziáról, nem a dohányzásról szól first appeared on 24.hu.
