Hankó miniszter nevét és arcát nem sikerült megjegyeznem, míg hivatalban volt. Ez elég meglepő részemről, hiszen valaha kultúrpolitikát is tanultam, és majdnem húsz éve még úgy gondoltam magamra, mint akinek ebben akár szerepe is lehet. NKA kurátor is voltam, de erről kicsit később. Az arc és a név megjegyezhetetlensége nemcsak az ő saját személyes banalitásán múlott (lásd Hannah Arendt gondolatait a gonosz banalitásáról; nem a személy a gonosz, teszem hozzá, hanem a rendszer, amely kitermelte, ő csak egy picike, felidézhetetlen csavar, anya, de inkább apa). Ilyen arcot csak igen nagy színészek tudnak sok munkával előállítani – hogyan legyenek feltűnően észrevehetetlenek és átlagosak, vagyis jelentéktelenek. Tulajdonságok nélküli, átlagos arcokat nehéz nézni, nem is bírja a színpad. De az ember nem felel az arcáért, genetikailag adott vonásaiért, nevéért még kevésbé, azért azonban már igen, amit kifejez vele, amit az arc csinál, ahogyan hordják. És főleg amilyen közegben.
Akkorra már rég nem volt okom egyetlen úgynevezett kulturális miniszter nevének – amely funkció 16 évnyi Orbán-rendszerben voltaképpen nem létezett – memorizálására. Ennél többet nem is kéne e korszak kultúrpolitikájáról itt írni, de akkor nem volna meg a karakterszám a cikkhez. Kicsit érdemes ezen azért elmélázni.
A tápláléklánc alján voltunk. Királyi többes: mindenki, akinek a kultúra létrehozása valamelyest a mindennapjaihoz kötődik, tehát például egy kritikus is ide tartozik, aki olvasva tölti drága idejét, lopja a napot mások szerint, írva és véleményt nyilvánítva, vagy járja rendületlenül a színházakat és küldi vészjelzéseit.
A legaljára egyből, és nem úgy, hogy észre sem vettük, hanem nagyon is feltűnően, deklaráltan, egyszer csak huss. Az NKA-val kezdődött minden a kultúrában.
The post Tompa Andrea: Haragot, istennő – NKA, avagy mi volt ez az egész first appeared on 24.hu.
