A majd’ két éve tüntető egyetemisták és a kormány a végső összecsapásra készülnek. A hallgatók által összeállított lista rendszerváltást ígér, a rezsim pedig az mondja, mész megvédeni Szerbia szabadságát, egységét, integritását, az elért eredményeket. Belgrádi antitudósítás.
Az arabok miatt van minden, mondja Ludmila. Meg a négerek miatt, persze. Ami pedig itt történik – mutat körbe Belgrád főterén –, az Franciaországból jön. Ez egy betegség. Vírus. És a szerbek is elkapták.
Ludmilát nem érdekli, hogy a szerbiai tiltakozások huszonhárom hónapja kezdődtek. Ludmila tudja a dolgokat. Rendszeresen utazik Belgrádba Németországból, ám valahogy nem tűnt fel neki a két éve tartó válság és tüntetéssorozat. Barátai idősek és betegeskednek is, szerinte biztos, hogy nem mennek ilyen helyekre.
A Köztársaság téren álló, fekete textillel borított konténerek mellett beszélgetünk. A konténereket a belgrádi rezsim vitette oda, hogy el ne felejtődjék, mit okoztak Szerbiának a tüntetők. Blokaderi, így nevezi őket a rezsim újsütetű nyelvi leleménye. A szó árnyalatait nehéz visszaadni magyarul; a blokádolók nehézkes és otromba, valahogy hiányolom a megvetés árnyalatait.
A rezsim itt terjeszti a propagandáját, az ellenzék telematricázta
Sokáig bámészkodom bent, a személyzet – haladópárti önkéntesek – egymással cseveg, nem holmi idegenekkel. Egyikük tudni véli, hogy társukat valamelyik peremkerületben lapáttal ütötte meg a blokádoló csürhe, ki más. A konténer falaira szerelt képernyőkön erőszakos jelenetek villódznak (ennek veszélyeire a bejárat mellett tábla is felhívja a figyelmet).
A képernyő alatt, a falak mellett fóliát terítettek le, azon kődarabok, a nagyobb kavicstól a majdnem sziklácskákig, lécek és még sok mindenre használható deszkák, üres műanyag palackok (főként félliteresek) és fémdobozok. Feltételezem, hogy azt akarják megmutatni, ezt maradt az összecsapások után, de korunk tárlatainak önkényurai, a kurátorok itt nem fáradtak a szájbarágással.
Az az információ is elsikkadt valahol, hogy a tüntetőket – egyetemistákat és szimpatizánsaikat egyaránt – verték a rendőrök és a csendőrök, meg a rezsim zsoldjában álló ultrák is. Talán feleslegesnek ítélték, Szerbiában ez a realitás már néhány ciklus óta.
Ludmila hiába próbál kérdezni az önkéntesektől, csak a fejüket ingatják, a nyelvi akadály áthidalhatatlan. Ludmila keserű és szomorú és zaklatott, látja, hogy Európa önfelszámolása már ide is elért. Az arabok és a négerek miatt. Az iszlám miatt. Az iszlám felfalja Németországot, ami nem is Németország már. Nem, a törökök nem számítanak, azok dolgoznak. Az új idegenek nem dolgoznak, hanem gyerekeket erőszakolnak meg.
A valaha oroszt oktató Ludmilát megkérdezem, orosz-e. Bizonyos értelemben, mondja, kitágítja a németség értelmezését. Hányféle értelemben lehet orosznak lenni? Az apja tiszt volt, éltek a Szovjetunióban is, meg az NDK-ban is, a kivonulás után az eltűnő németek között maradt. Tehát beszél oroszul? Да, конечно, igen, természetesen. Innentől oroszul magyarázza, hogy a Nyugat a pusztulásába rohan a muzulmán négerek miatt.
A járókelők nem kis része értheti a mondandóját, az oroszok nagy számban kezdtek új életet Szerbiában a háború miatt.
Kölcsönös bizalmatlanság
Az egyetemistáknak nem ismeretlen a rezsim és a külvilág egy részének verbális ámokfutása, gyakran azt érzik és gondolják, hogy a külföld a mostani hatalom fenntartásában érdekelt. A helyzet ennél azért összetettebb, mondja a rendkívül jó nyugati kapcsolatokkal rendelkező alapítványi vezető. Szerinte a hallgatók is nagyon zártak és bizalmatlanok, a legkisebb mértékben sem hajlandók kapcsolatokat építeni az EU-s vagy amerikai diplomatákkal.
És igen, néha úgy érzi, hogy a nemzetközi közösség hajlamos inkább kiismert, kiszámítható rosszban bízni. Az európai integrációkkal nem boldoguló, úgynevezett nyugat-balkáni országok legnagyobbikától, Szerbiától leginkább azt várják, hogy ne okozzon kezelhetetlen problémákat, és ezt Aleksandar Vučić nagyjából hozta.
Az egyetemistákkal azonban nem bír.
Amióta a Vajdaság tartomány székhelyén, Újvidéken a frissen felújított pályaudvaron az előtető leszakadt, és tizenhat járókelő meghalt, az egyetemisták folyamatosan és kitartóan tiltakoznak, menetelnek, kampányolnak, felvilágosítanak.
Nem ijedtek meg, nem hagyták abba, nem vonultak vissza. Nem akadtak horogra, elutasítottak minden kompromisszumot, tárgyalást, kiegyezést. Szerintük Vučićnak mennie kell, október 26-án, a választások másnapján pedig új korszak kezdődik Szerbiában.
A csalás lehetőségei
Ez a kampányzáró üzenete is. Kilométeres sorokban áramlik a tömeg a Slavija térre, annak ellenére, hogy napok óta riogatással növelik a feszültséget: a Száva túloldalán Vučić tart kampányzárót (zárt térben, ellenőrzött körülmények között, sok konfettivel, lufival, fülbemászónak és mozgósítónak szánt politikai slágerekkel, éneklő és tapsoló közönséggel), a Crvena zvezda és a Partizán, az örök ellenfelek kosarazói játszanak egymás ellen (a szurkolók összeverekedtek, ahogy szoktak), focimeccs is van, és egy nagy koncert.
Vonulás a belgrádi kampányzáró tüntetésre
Az apokalipszis elmarad.
Az egyetemisták által szervezett kampányzárón felszólalók szerint a győzelem itt van, a sarok mögött, már csak hetven órán át kell keményen dolgozni. A győzelem másnapján megvédik a természeti kincseket, a környezetet a külföldi beruházóktól, támogatják a mezőgazdaságot, mert Szerbia megérdemli, hogy önellátó legyen. A nyugdíjak értékállóságát és a helyi valuta, a dinár stabilitását megőrzik. Egészségügy, oktatás, pipa. Megvédik a munkásokat, a munkának megint lesz becsülete, az intézmények működnek majd Szabadkától Prizrenig, ami elég merész ígéret. Körülöttem a tömeg jó része azt skandálja, hogy Koszovó Szerbia szíve. Prizren koszovói város, nehéz elképzelnem, hogy a szerb állam ott bármit elérhet.
Az alapítvány vezetője erre azt mondja, hogy a rezsim ellen népfronti összefogás kell, a kampányüzenetek ezért is nagyvonalúak és eklektikusak. Neki se tetszik minden, amit a hallgatók mondanak, de ez az esély, nem más.
A hallgatói lista belgrádi kampányzárója
A boszniai Szerb Köztársaságot is készek megvédeni, ami nyilván kötelező elem: az eddigi választási tapasztalatok szerint a kormány onnan annyi határon túli szavazatot lop, amennyit nem szégyell. És hát nem szégyell. Szerbiában csak listákra szavaznak – ez is megkönnyíti a tömeges csalást –, a névjegyzék rendezetlen, a holtak is, hogy úgy mondjam, az urnákhoz járulnak, ha kell. Kell.
Ebéd közben meséli az ismerős, hogy rokona a postán az egyik Belgrád környéki faluban dolgozik, és a helyieken túl még hatvanan kaptak választási értesítőt – ismeretlen nevek, egy kis településen hamar kitűnik ez. A hivatalvezető, átvette, elvitte, biztos és bizonytalan időkben nem húznak ujjat a hatalommal.
A racionalitás határán
Tulajdonképpen ők is a kiszámítható rosszra tesznek. Ha a rossz még egyáltalán kiszámítható, mondja a volt államtitkár. Szerinte már nem vehetjük biztosra, hogy Vučić képes racionálisan dönteni. Elment az esze, mondja a valamikor politikaközelbe keveredett értelmiségi.
Vajdasági magyar ellenzékiek története ezen csavar egyet. Környezetükben kampányolva azt mondták nekik, ha győz az egyetemisták listája, az lesz, mint Magyarországon. Pontosan mi? Hát majd jönnek a pszichopaták.
Megnyugodhatnak, már megérkeztek. Az állami tévé, az RTS vitát rendezett, obskúrus pártok futóbolondjai üvöltöztek és beszéltek hülyeségeket. Az oroszpárti lista természetesen mindent Moszkvával együttműködve oldana meg. Sőt „Oroszországgal és Kínával, mert az az egyetlen baráti nép”, az egymegegy korábban általában kettő volt. Egy másik listavezető tízezer családi gyárat indítana, bármit jelentsen is az, a koszovói helyzetet pedig egymilliárd dollárral rendezné, abból az albánok és a szerbek együtt vállalkozhatnának.
A szuverenista sértődötten állapítja meg, hogy olyan kérdéseket kap, amikre nem tud válaszolni, aztán bocsánatot kért, mert valahogy sikerült elfelejteni Koszovót (a legnagyobb nemzeti traumát), a zöldek pedig a zöldség mellett liberálisok is, de persze gyűlölnek mindent, amit gyűlölni illik. És van, aki valami fénymásolt képet lobogtatva üvölti, hogy Vučić igazi apja az albán nemzetiségű Musliu, aztán más képeket lobogtat és mást üvölt.
Ehhez képest a szinte mindenről patetikusan picsogva beszélő Vučić tulajdonképpen kiegyensúlyozott és bölcs államférfi.
Feszültség
Egyértelműen elsöprő győzelemre számítok, mondja Mihály a tüntetés után.
Ne kezdd megint, csattan fel Kata. Kiélezett vita ez, Kata szerint Mihály se lát ki a buborékból, és nem tudni, hányan lehetnek, akik újra bedőlnek majd a rezsimnek. Vagy úgy gondolják, hogy a választások előtt kiszórt hatezer dinárt (tizennyolcezer hétszáz forintot) vokssal kell meghálálni.
Kata borúlátónak gondolja magát, Mihály magabiztos.
A kampányzáró végén felvonulnak a jelöltek, köztük Lázár Tibor képzőművész, filmünk szereplője is. Az utolsó szónokok egyike szerint a népszavazásnak felfogott választás tétje egyszerű, Szerbia vagy a maffia.
Kérdés, hogy a rezsim valóban mindenre képes-e (eddig kb. az volt), és a választói akaratnak erőszak nélkül érvényt lehet-e szerezni.
Makai József (Belgrád)
