A színházi szabadság nem csupán abban mutatkozik meg, mit lehet megtenni a színpadon vagy a próbateremben, hanem abban is, hogy az ott dolgozók szabályozott keretek között, félelem nélkül kifejezhessék ellenérzéseiket és jelezhessenek esetleges visszaélésekről. A színházról él a vélekedés, hogy ami a színpadon, egy előadásban vagy próbán történik, más mércével mérendő, mint egy átlagos munkahelyen.
Valóban, a művészethez hozzátartozik a határok feszegetése, a provokáció és a komfortzónából való kilépés, és a rendezőnek joga van szakmailag nehéz vagy szokatlan helyzeteket teremteni.
A művészi szabadság és a hatalmi helyzet azonban könnyen összemosódik, és ilyenkor a szabadságra való hivatkozás fedezhet olyat is, ami már nem művészet. Ezek a helyzetek munkáltatói, szakmai és egzisztenciális hatalomból fakadnak, és az ebből eredő függés teszi kiszolgáltatottá az érintetteket.
A cikkhez háttérbeszélgetéseket készítettem a színházi világban dolgozókkal. Székely Kriszta névvel vállalta, hogy nyilatkozik írásomhoz.
A Katona József Színház igazgatója szerint a színházi abúzus helyett elsődlegesen munkahelyi visszaélésként érdemes keretezni a problémákat. A határátlépések, mint bármely más munkahelyen, természetesen ugyanúgy nincsenek rendben. Ez nem azt jelenti, hogy a színházi közeg ne volna egyedi: éppen azért kell pontosan megnevezni, mert a függést itt felerősíti a szakma jellege. A színházi világ kicsi és zárt, erős benne a szakmai, megélhetési és akár érzelmi kötődés, hiszen ugyanazok az emberek hosszú időn át dolgoznak egymással hierarchikus viszonyokban. Egy rendező vagy igazgató így nem csak az adott próbafolyamatban rendelkezik jelentős hatalommal: dönthet szerepekről, szerződésekről, következő munkákról és szakmai lehetőségekről is.
A munkáltatói hatalommal való visszaélés és az ebből fakadó függés ezért a színházban különösen nagy kiszolgáltatottságot teremthet.
Egy helyzet így akkor is lehet kényszerítő, ha kívülről úgy tűnik, hogy mindenki önként vesz részt benne. Itt nem a színpadon kívüli bántalmazásról van szó, amely külön, súlyos kategória, hanem arról, hogy a művészi munkán belül is létezhet kényszer. Például, ha valaki azért vállal el egy színpadon vagy próbán eljátszott, szexuális vagy fizikai kontaktussal járó jelenetet, mert attól tart, hogy különben nem kap jó szerepet, nem hívják vissza, nem szerződtetik, vagy kiszorul abból a szűk szakmai körből, amelyben dolgozik, akkor a döntés szabadsága megkérdőjelezhető. Ha egy színész nemet mond egy számára kellemetlen helyzetre, megkaphatja, hogy nem elég bátor, vagy nem érti a művészi folyamatot. Pedig a visszautasítás, a határállítás lehetősége a művészi szabadság egyik feltétele. A művészi határok feszegetése önmagában nem probléma, ha az érintettek ezt biztonságos keretek között, valóban szabadon és kölcsönös beleegyezéssel vállalják.
The post Csete Borbála: Ki mondhat nemet? Miért van szükség fékekre és ellensúlyokra a színházban? first appeared on 24.hu.
