Öt és fél éves volt 1956 októberében. Van emléke a forradalomról?
Több is. Emlékszem, amikor valaki meghozta a hírt, hogy Pesten kitört a forradalom. Ez valószínűleg huszonnegyedikén este történt. Épp lakodalom volt, az emberek megdermedtek, a zene elhallgatott. Aztán emlékszem a szétlőtt mentőautóra, amelynek a vezetője embereket próbált toborozni a forradalom fegyveres védelmére. Senki nem jelentkezett, viszont elhalmozták élelemmel. Már elsős voltam 1957-ben, amikor megjelentették a felkelőket fasiszta brigantikként ábrázoló, négykötetes Fehér Könyvek sorozatot. A falu kommunista párttitkára, aki tudta rólam, hogy már tudok és nagyon szeretek olvasni, a kezembe nyomta ennek néhány kötetét.
Nézegettem a képeken a gépfegyverrel, töltényhevederrel, kézigránátokkal felfegyverzett fiatal vagányokat, a Tuskólábút és a többieket, és bizony hősöknek láttam őket.
Vagyis a tervezett hatás ellentétét érte el nálam a propaganda. A későbbiekben nem bírt különösebb jelentőséggel számomra ’56, amire hivatalosan természetesen soha nem emlékeztünk. A politikai érzelmeimet, amikor már lettek, március tizenötödikén exteriozáltam, amely mindvégig iskolai szünnap volt.
A következő emlékek?
Alig huszonévesen, a hetvenes évek elején, szegedi főiskolásként tudományos diákköri konferenciára készültem. Az egyik tanárom kérte, hogy vágassam le a szakállamat. Kérdeztem, hogy miért. Hát, hangzott a válasz, mert ’56 után sokan megfogadták, hogy akkor borotválkoznak legközelebb, ha az oroszok kimennek, és nem kéne ilyen asszociációt ébresztenem a hallgatóságomban. Kompromisszumot kötöttünk: fazonra nyírattam az akkortájt meglehetősen torzonborz szakállamat. Miután Pestre kerültem 1977-ben, egyik ismerősömtől pár napra kölcsönkaptam egy dossziényi ’56-os újságcikket, köztük Németh László három szép és megható írását. Az egyik arról szólt, hogy az író látott egy fiút, aki egy Kálvin téri háztetőről golyószóróval tüzelt az orosz tankokra, azok meg kilőtték őt. Ott feküdt holtan a géppuskája mögött… És a barátnője, aki addig a hevedert fogta, a helyére feküdt, és tovább lőtt… Ma is elérzékenyülök, ha eszembe jut. Németh László azt a következtetést vonta le, hogy, amíg ilyen fiatalok születnek, Magyarország előtt van jövő. Aztán 1983–84-ben Svájcban kutattam. Ott találkoztam Gosztonyi Péter emigráns történésszel, Maléter Pál egykori segédtisztjével, aki kifejtette, hogy szerinte pár éven belül komoly változások köszöntenek Magyarországra, a forradalom megkapja méltó helyét a történelmünkben, és 1956-ból indul majd ki az új magyar politika. Azt feleltem, ha lesznek is változások, ’56 túl rövid ideig tartott, és túl komplikált ahhoz, hogy egy új rendszer az emlékezetpolitikája középpontjába emelje, inkább az 1945 utáni koalíciós időszakhoz kanyarodunk vissza. Gosztonyinak lett igaza. Én csak 1988–89-ben alakítottam ki valódi viszonyt 1956-hoz.
Néhány évvel ezelőtt tanulmányt írtam az utcai harcosok parancsnokairól, és újra megérintettek a gyerekként olvasott vagányságok, például a Keleti pályaudvarnál harcoló harmincegy éves rakodómunkás, Keller Károly és a huszonkilenc éves fuvaros, Franyó Ferenc vakmerő tettei. Az október huszonharmadikai tüntetést azzal ünnepelték, hogy jól berúgtak, november negyedikét pedig azzal siratták el, hogy megint jól berúgtak. Utóbb felakasztották mindkettőjüket, hiszen a Baross térnél ők lőtték ki a legtöbb orosz tankot.
A rokonszenvemet annak ellenére se vontam meg tőlük, hogy korábban akadtak betöréseik, lopásaik. Már 1993-at írtunk, amikor vendégprofesszornak hívtak Amerikába, Bloomingtonba, az Indiana Universityre, ahol kisebb megszakításokkal öt éven át tanítottam. A két nemzeti ünnepünkön, március tizenötödikén és október huszonharmadikán tanszékvezetőként mindig én mondtam beszédet az ünnepi műsor és a fogadás előtt. Komolyan vettem a dolgot, és azt hiszem, sikerült tiszteletet ébresztenem a magyar ’56 iránt a diákjainkban és az érdeklődő kollégákban egyaránt.
Az ötvenedik évforduló, 2006. október huszonharmadika is külföldön érte.
A varsói egyetem konferenciáján vettem részt, és a lengyel kollégákkal együtt megdöbbenve néztem az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése utáni zavargásokat. Különösen megrázó volt látni, ahogy a forradalomban való részvételéért évekig raboskodó, amnesztiával szabaduló, később a Magyar Tudományos Akadémia elnöki posztját betöltő, majd 2006-ban az ’56-os megemlékezéseket előkészítő bizottságot vezető Kosáry Domokos Hősök téri beszédét a Gój Motorosok megzavarták. Megvan videón, ahogy Kosáry szembenéz velük, egyetlen pillanatra megdöbben, tán arra gondol, hogy hagyja az egészet, de végül dacosan végigmondta a beszédét. Ezért is becsültem.
A botrány után pár nappal interjúztam az akkor kilencvenhárom éves Kosáryt a pátyi otthonában. Azt mondta, nem viselte meg a brümmögés, felkészült rá, szerinte minden agresszió kezelhető, lehetséges a megbékélés, kár, hogy mi, magyarok, mindent elfelejtünk vagy túlmozgunk, nincs arányérzékünk, s olykor még a mértéktelenséget is túlzásba visszük. Az életkora kapcsán elmesélt egy történetet, ami tán terjedelmi okból kimaradt a háromoldalas interjúból: hatvan–hetven évvel korábban egy akkori idős professzora arra kérte, hogyha csöpög az orra, figyelmeztessék, távozzon a katedráról. Kosáry ezt nekem 2006-ban azzal egészített ki, hogy ő is kérte a tanítványait: ha csöppen az orra, szóljanak rá. „De szerencsére még nem csöpög. Vagy, ha mégis, nem tudok róla” – valami ilyesmit tett hozzá nevetve. Legalábbis így emlékszem.
Kosáry fantasztikus ember, nagyszerű tudós volt. 2007 novemberében halt meg, előtte májusban a Magyar Történelmi Társulat közgyűlésén hallottam utoljára beszélni, mégpedig arról, hogy mit üzen Mohács a jelennek: a széthúzás tönkre tesz, az egység, az integráció, az együttműködés felemel. Ma sincs aktuálisabb intelem.
A forradalom hatvanadik évfordulóját, 2016. október huszonharmadikát ön itthon ünnepelte. Nyugodtabb rendezvény volt, mint a 2006-os.
Nyugodtabb. Viszont hamis. Schmidt Máriáék áthangszerelték, elferdítették a forradalom tartalmát. A hangsúly Mindszenty bíborosra és a pesti srácokra helyeződött, számos fontos szereplőről viszont alig vagy egyáltalán nem esett szó. Kimaradt Nagy Imre miniszterelnök, akinek a szobrát aztán 2018-ban a Vértanúk teréről a volt pártközpont mellé száműzték. És kimaradt Bibó István is, pedig, ha valaki, ő bizony felmutatandó erkölcsi példa. Amíg Mindszenty bíboros az amerikai nagykövetségre, Nagy Imre és reformkommunista környezetének tagjai pedig a jugoszláv nagykövetségre menekültek, Bibó a parlamentben írta a kiáltványait és a memorandumait az indiaiaknak meg az ENSZ-nek, meg mindenkinek.
Pár éve felkérésre beszédet mondtam a Duna-parton álló Bibó-mellszobornál. Körülbelül tizenketten voltunk: Bibó fia, néhány Bibó-kollégista, három-négy rokonszenvező, ennyi. Pedig ott minden egyes november negyedikén a köztársaság elnökének vagy a miniszterelnöknek kellene szónokolnia az emberi kiállásról.
Mindszentyvel mi a problémája?
Semmi problémám nincs vele. Ő is része a forradalom két hetének. Ahogy a pesti srácok is. De nem lehet csak őket kiemelni! A forradalom sokszínűségét kellene bemutatni. Jártam az 1944-es, elbukott varsói felkelésnek emléket állító múzeumban. Interaktív, szép kiállítás, ahol azt szűrhetik le az egymást váltó iskoláscsoportok, hogy a reménytelenségben is születnek hősök. Ehhez képest mit művelünk mi 1956-tal?! Szintén bemutathatnánk heroikus harcként, ám ehelyett indoktrinációs, antikommunista céllal csináltunk egy Terror Házát. Amit bárhányan néznek meg, vizuálisan akármilyen rendben van, mégis pusztán a terrorra szűkíti az 1945 utáni magyar történelmet.
Ez a múlt meghamisítása.
A mostani kerek évfordulótól mit várt és mit kapott?
Nyilvánvalóan a nemzeti összefogásról kell szóljon egy ilyen ünnep. Arról, hogy a ma is érvényes két nagy célban baloldali és jobboldali, lumpen és a magasan kvalifikált értelmiségi egyet tud érteni: állítsuk vissza a demokráciát, és Kelet felől forduljunk vissza Nyugat felé. Felőlem csodálhatják Mindszentyt, akik akarják, de Bibó István és Nagy Imre is kapja vissza az őt megillető helyet. Úgy értelmeztem, hogy Magyar Péter ebben a szellemben tartotta meg ünnepi beszédét. Azt a bejelentését pedig, hogy tervezi egy ’56-os múzeum létrehozását, csak üdvözölni tudom. Már régen meg kellett volna csinálni.
Ön valahol arról beszélt, hogy nem csupán 1956 értelmezése, hanem minimum Horthytól kezdve a komplett magyar emlékezetpolitika újra gondolásra szorul.
Tulajdonképpen az egész huszadik század. Ezt nem úszhatjuk meg. Vannak egyértelműen pozitív és egyértelműen negatív huszadik századi vezetőink. Ezek helyét nem nehéz kijelölni a kánonban. Ez adott. Horthy és Kádár politikai hagyatéka viszont ellentmondásosabb, sokszínű, korszakokra bomlik, bőségesen ad feladatot történészeknek és emlékezetpolitikusoknak egyaránt. Erről a legszélesebb nyilvánosság előtt kellene vitát folytatnunk, és, amennyire lehet, konszenzusra jutni.
Ön mit gondol róluk és ezzel összefüggésben Orbánról?
The post Romsics Ignác: Tiszta szívemből kívánom, hogy Magyar Péter sikeres legyen, és ne bolonduljon bele ő is a hatalomba first appeared on 24.hu.
