„Bármi történjék, itt vagyok melletted” – beszélgetések halálról, gyászról és szeretetről

Nyelvekben van arra szó, ha meghal a párod: özvegy leszel. Ha meghalnak a szüleid: árva vagy. De ha elveszted a gyerekedet: nincs rá szó. Átvitt értelemben is nehéz szavakat találni a veszteségre. A gyászban megnémulunk, a halálról beszélni nem tudunk, holott mindenki érintett, mindenkit érint vagy érinteni fog – fogalmaz Simonyi az előszavában.

Azt általában tudjuk, hogyan nem szeretnénk meghalni. Nem akarunk fájdalmat, nem akarunk öntudatlanul, kiszolgáltatva szenvedni, nem akarunk kórházi folyosókon, gépek között eltűnni, de azt sem szeretnénk, hogy a haldoklásunkkal terhére legyünk azoknak, akiket szeretünk.

Azt viszont sokkal kevésbé tudjuk, hogyan szeretnénk meghalni: mit kérhetünk, miről dönthetünk, mit mondhatunk ki, és hogyan lehet jelen lenni valaki mellett, aki már az élete végén jár.A halál tabusítása nemcsak zavart vagy szemérmességet okoz, hanem gyakorlati magányt is. Segítséget sem könnyű kérni ahhoz, amiről beszélni sem tudunk. Mi marad belőlem, ha már nem vagyok produktív? Érti-e az orvosom, min megyek keresztül? Érti-e a családom? Mi lesz az életminőségemmel, az autonómiámmal, a méltóságommal, a szabadságommal?

Ezekből a kérdésekből és személyes indíttatásból született meg a podcastsorozatunk, amelynek legtöbb interjúja a Budapest Hospice Házban készült. A beszélgetéseket 2026-ban aktualizáltuk és kibővítettük, így jött létre a Nincs rá szó című kötet, amelyben közismert emberek, civilek, haldoklók, orvosok és hospice-szakemberek beszélnek a halálhoz fűződő viszonyukról. Szó esik a halállal kapcsolatos kommunikációról, a nyelvi eufemizmusokról, és arról is, mikor van szükség radikálisabb őszinteségre.
Az alábbiakban Simonyi Balázs szerző válogat a könyvből szívéhez közelálló részleteket.

Részlet a Gergely Anita (GA) aneszteziológussal és Kovács Mónika (KM) gyermekápolóval készített beszélgetésből

Mi a válasz arra a kérdésre, hogy: „Meg fogok halni?”

GA: Nem az, hogy: „Nem, te meggyógyulsz”, hanem először is visszakérdezünk, hogy: „Te mit gondolsz erről, mit érzel?” És akkor elkezdünk beszélgetni, tovább tudjuk fejteni az ő gondolatait, ezzel is tájékozódunk. Hiszen mi sem tudjuk, mikor hal meg. Ha van rá igény, akkor a pontos előkészítést meg tudjuk beszélni a nagyobbakkal, a serdülőkkel: hogy hol szeretné, milyen gyógyszerek állnak rendelkezésre, hogy mindent megteszünk azért, hogy ne szenvedjen, ne legyen fájdalma, és együtt lehessen azokkal, akiket szeret. Volt már, hogy úgy kaptunk otthon ápolásba egy gyereket, hogy azt mondta az onkológus, a tudomány mai állása és a statisztika alapján maximum másfél hónapja lehet még. És másfél évig élt úgy, hogy közben el tudott menni nyaralni, voltak tervei, lett egy kutyája, tehát élte az életét.

Gondolkoztam, miként reagálnék szülőként. Négy gyerekem van, közülük egy már nagykorú. Azt hiszem, a saját elveim szerint nyílt lennék, elmondanám a helyzetet, a lehetséges döntéseket, és azt is, melyik mellett és ellen mi szól. Rezignált és bizonytalan lennék, reménykednék is valamiben, ugyanakkor fel akarnám forgatni a világot, hogy gyógymódot találjak. Mégis: mindez együtt megbénítana. Nem tudnám, hogyan viselkedhetnék természetesen, mi lenne jó.

GA: Mi a legjobb egy gyereknek, amit egy szülő adhat?

Ilyen helyzetben, vagy úgy általában?

GA: Úgy általában.

Nyilván a szeretet, nem?

GA: A szeretet. Ennyi.

De miben áll, milyen a szeretet ebben az esetben?

GA: Őszinte vagy, és mellette vagy.

KM: Számíthat rád. Figyelsz rá. Meghallgatod. Megérted.

GA: Tehát azt mondani egy gyereknek, ha már beszél a halálról, hogy: „Bármi történjék, itt vagyok melletted, végig melletted leszek.” Ez neki a legfontosabb, hogy akitől az élete származik, aki a bástya, mellette van, és biztonságot ad. Ezért is mondjuk a szülőknek azt, hogy ha úgy érzik, akár oda is fekhetnek a haldokló gyerek mellé, hogy érezze a testüket, a fizikai kontaktust.

Részlet a Puzsér Róberttel folytatott beszélgetésből

Amikor valaki elveszíti a szerettét, tudod azt mondani neki: „Részvétem”?

Az a baj, hogy nem lehet mondani, de nem mondani sem. Ha kimondom, az csak egy üres frázis, nem jelent semmit, pusztán udvariassági gesztus. Ha igazán komolyan akarom venni, nem mondhatom, hogy: „részvétem”, mert nem veszek részt abban a gyászban. Legfeljebb emlékszem rá, milyen volt nekem, és el tudom képzelni, milyen lehet neked. Sajnálom, hogy így jártál, együttérzek. Az én veszteségemben sem tudott senki részt venni. De ha az ember nem azt mondja, hogy: „részvétem”, hanem valami mást talál ki a helyére, kreatív, netán szellemes akar lenni, annak meg rohadtul nincs helye. A „részvétem” kevés, de bármi más még rosszabb.

Ilyen szituációban a legtöbb, amit az ember tehet, hogy hallgat, lesüti a szemét, és kicsit elszégyelli magát. Mert itt tornyosul előtte a hatalmas halál, őt meg csip-csup hülyeségek, kicsinyes elintéznivalók, pitiáner bosszúságok foglalkoztatják. A hétköznapi valóság a halál igazságához képest filléres és ócska. A kisszerű élet olyan a halál nagyságához képest, mint valami bóvli az ócskapiacon, szemben a hatalmas Notre-Dame-székesegyházzal. Mondjuk, a „részvétem” helyett lehet azt is mondani, hogy: „nagyon sajnálom”, de igazából az számít, ahogyan mondod, az, amit le lehet olvasni a lényedről meg a viselkedésedről. Csodálom azokat, akik ebben a tusában, az emberi élet végén, segíteni tudnak akár a gyászolónak, akár a haldoklóknak. Ehhez hatalmas lelkierő kell, ami belőlem hiányzik.

Részlet a Till Attilával folytatott beszélgetésből

Apád halálának pillanatában rád zuhant az árvaság letaglózó, megvilágító érzése? Megfordult benned, hogy: „Innentől én meg a bátyám jövünk a sorban”?

Igen, de bennem ez már előbb is megvolt. Viccesen azt szoktam mondani, hogy olyan ez, mint a fociban: amikor anyám meghalt, akkor NB II-es profi futballista lettem, most, hogy a faterom is elhunyt, ez már az NB I. Vége. Persze, éreztem, hogy én következem. Most az mindegy, hogy negyven vagy ötven év múlva. De nekem ez nem rossz érzés. A felnőttségnek része az érettség meg az elmúlás is, és van ennek valamiféle feszes, felelősségteljes tartalma. Olyan valamilyen. Úgy fogalmaztam meg magamban, hogy most ért véget a gyerekkorom.

Ehhez képest a gyerekeid születésekor milyen érzés hasított beléd?

Azt éreztem, hogy megszűnt a „bűnözői” státuszom. Apaként, ha bűnözöl is olykor – éjszakázás, iszákosság –, hirtelen bűnözőből rendőr leszel: te aggódsz másokért, te tartod fenn a rendet, te kéred másoktól, hogy ne tegyék. A bűnöző úgy áll hozzá: azt csinálok, amit akarok, mindent szabad. Ez azonnal megváltozik szülőként, ha kicsit is normális ember vagy. Amikor a szüleim meghaltak, akkor pedig visszavonhatatlanul felnőtt lettem. A gyerekstátuszom megszűnt, átadtam másnak. Ez a része nem volt rossz érzés, de annak felfogása, hogy ők már nincsenek, talán soha véget nem érő folyamat. Mindig cipeled magadban őket.

Volt olyan pillanat a gyászban, ami különösen megérintett?

Apám halálakor nem tudtam jól sírni, egyetlen alkalmat leszámítva. A temetésen apám nővére elmesélte – és ez volt a legszebb, ami ott elhangzott –, hogy kemény volt az előző napja. Nehezen dolgozta fel az öccse halálát, de nem volt mese, ki kellett menni a szüleikhez a temetőbe, és meg kellett vallania, hogy nagy baj van, meghalt az öcsi. Annyira gyönyörű, hogy egy nyolcvanéves ember kimegy az ötven éve halott szüleihez, beszélget velük, és szinte elnézést kér, hogy nem ő ment el hamarabb. Csinál egy külön temetést a szülőkkel, saját rítust a testvérének. Hát, ezen úgy sírtam. Nagyon megérintett.

Simonyi Balázs Nincs rá szó című kötetéről bővebben itt olvashatsz.

The post „Bármi történjék, itt vagyok melletted” – beszélgetések halálról, gyászról és szeretetről first appeared on 24.hu.