Az amerikai államalapításról szóló, nagy sikerű musical, a Hamilton egyik ikonikus jelenetében III. György angol király eltúlzott brit akcentussal és az amerikai hip-hop formanyelvét használó mű egészétől elütő britpop stílusban arról énekel, hogy a hűtlen amerikai alattvalók, felismerve döntésük elhibázottságát, előbb-utóbb vissza fognak térni az anyaország kebelére („You’ll Be Back”). A dal igazi showstopper, annak ellenére, hogy (vagy inkább éppen azért, mert) a közönség jól tudja: a komikusan magabiztos uralkodónak keserűen csalódnia kell várakozásaiban. A lázadó gyarmatosok sem akkor, sem az azóta eltelt 250 évben nem érezték a legcsekélyebb hajlandóságot sem arra, hogy feladják frissen kivívott függetlenségüket.
Napjainkban mintha felcserélődtek volna a szerepek: ezúttal az Egyesült Államok az erőszakos nagyhatalom, melynek őrült vezetője (Mad King Donald) megpróbálja rákényszeríteni akaratát vonakodó európai partnereire. Komoly kétségeink lehetnek azonban afelől, hogy Európa az Egyesült Államoktól való függetlenedési kísérletei hasonlóan sikeresek lesznek-e.
A közelgő amerikai „félidős” választások – ahol a szövetségi Kongresszus alsóházának, a Képviselőháznak a teljes egészét, a felsőháznak, a Szenátusnak pedig körülbelül egyharmadát választják újra – jó alkalmat kínálnak az Egyesült Államok és Európa – a második Trump-elnökség első két évében súlyosan megterhelődött – kapcsolatának az átgondolására.
Az áttekintést érdemes azzal kezdeni, hogy feltesszük magunknak a kérdést: miközben európaiként előszeretettel gúnyolódunk az átlagamerikai műveletlenségén, vajon mi mennyire jól ismerjük az Egyesült Államokat? Miközben talán jogosan sértődünk meg, ha valaki összekeveri Budapestet Bukaresttel, tudjuk-e például, mi New York, Kalifornia vagy Texas államok (hogy csak a három legnagyobbat említsük) fővárosa (a tagállami kormányzat székhelye: Albany, Sacramento és Austin)?
Miközben érthetetlennek találjuk, hogyan lehetséges, hogy az amerikai elnökválasztást nem feltétlenül az országosan legtöbb szavazatot kapott jelölt nyeri (mint például Donald Trump 2016-ban), tudjuk-e, hogy az elektori kollégium működése egy olyan, a nagyobb és kisebb lakosságszámú tagállamok közötti történelmi kompromisszum eredménye, amely az ország egyik jellegadó sajátossága, és amelynek megváltoztatására belátható időn belül minimális (de leginkább zéró) az esély?
The post Mándi Tibor: Amerika és Európa – egy toxikus kapcsolat? first appeared on 24.hu.
