Az ősméhek „celofánja” segíthet a globális műanyagprobléma megoldásában

A beporzóként is ismert ősméhek (Colletidae) rendszertani családjába sorolt észak-amerikai celofánméhek onnan kapták a nevüket, hogy a talajfelszín alatti fészkeiket olyan anyaggal bélelik ki, amely a vízhatlan csomagolóanyagra emlékeztet. Mintegy négy évtizede ismert, hogy a nőstény egyedek által termelt bevonat természetes polietilénszerű poliészter – írja a Science a PNAS folyóiratban megjelent tanulmány ismertetőjében. Az anyag behatóbb megismerése érdekében a tudósok feltárták az Észak-Amerikában gyakori Colletes inaequalis fészkeit, és megvizsgálták azok tulajdonságait. A fészekbevonatok az első négy hónapban rugalmasak és ellenállóak maradtak, ám körülbelül hét hónap elteltével megrepedeztek és bomlásnak indultak. Az ősméhek ehhez a nemzetségéhez tartozó fajainál, annak ellenére, hogy polietilénszerű poliészterrel bélelik fészkeiket, ráadásul sűrű kolóniákban fészkelnek, nem halmozódik fel a környezetben a méhcelofán. Amely egyébiránt annyira tartós, hogy a klasszikus hígítónak számító triklór-benzolban vagy toluolban sem oldódik, még magas hőmérsékleten sem. Ugyanakkor a fészeképítést követő 0–11 hónapban gyűjtött fészekbélések összetételének elemzése szerint a poliészter-tartalom természetes talajkörnyezetben négy hónap alatt 73 tömegszázalékról 40 tömegszázalékra csökken. A kutatók november 2-án publikált tanulmányukban arról számolnak be, hogy egyelőre pontosan nem tudják, miért bomlik gyorsabban a méhek által előállított műanyag, mint a szintetikus poliészter. Feltételezésük szerint a méhpoliésztert alkotó molekulák térszerkezete teszi lehetővé, hogy a víz megkezdje a kémiai kötések bontását. Ha valóban ez a helyzet, ez az anyag értékes kiindulópontot jelenthet a következő generációs, polietilénszerű poliészterek bioinspirált tervezéséhez. Magyarán, az ipari vegyészek szándékosan is beépíthetnek hasonló „hibákat” a szintetikus műanyagokba, amelyek így könnyebben lebomolhatnak a természetben.