Gyíkra és kígyóra vadásztak a Natúf-kultúra tagjai

15 ezer évvel ezelőtt, amikor a Natúf-kultúra tagjai letelepedtek a mai Izrael területén, nem nagyon lehettek válogatósak, de feltalálták magukat: rákaptak a hüllőhúsra. Mayaan Lev, a Kieli Egyetem régésze szerint ez az időszak nagyjából háromezer éven át tartott: nomádként valószínűleg több vad közül válogathattak, ahol viszont letelepedtek, sok hüllő élt, így aligha meglepő, hogy a vadászok figyelmét is felkeltették, erről a csontokon lévő kőpengék nyomai árulkodnak.A csontmaradványok tanúsága szerint ebben az időszakban az itt élők húsfogyasztásának harmadát tette ki a hüllőhús, de békától származó maradványokat alig találtak a vizsgált rétegekben. A natúfiak kedvenc zsákmánya a páncélos seltopuzik (Pseudopus apodus) lehetett, ezt követte az ázsiai haragossikló (Dolichophis jugularis) és a keleti gyíkászkígyó (Malpolon insignitus).Viperát is ettek, de csak keveset Bár semmi nem érhetett a seltopuzik nyomába, a helyiek más fajokra is vadásztak: kevésbé volt népszerű, de zsákmányoltak csillagos agámát (Stellagama stellio), palesztin viperát (Daboia palaestinae) és egy másik haragossikló-félét, a Hemorrhois nummifert is.Lev szerint nem véletlen, hogy így állt össze a menü: a maradványok azt mutatják, hogy a vadászok igyekeztek minél nagyobb testű állatokat elejteni, és kerülték a mérgeskígyókat, nem véletlen, hogy csak hébe-hóba fogyasztottak például viperát. Az sem véletlen, hogy ennyi seltopuzik-csontot találtak: háromezer év konyhai hulladéka alapján ez a faj kellő bőségben állt rendelkezésre ahhoz, hogy még akkor is fenntartható legyen a fogyasztása, amikor a natúfi települések növekedésnek indultak.A kígyóevés szokása nagyjából addig tartott, amíg a natúfiak feltehetőleg rá nem jöttek, hogy van jobb, mint egy jó seltopuzik (ami egyébként gyík, csak lábatlan, mint a kuszma): nagyjából 13 ezer évvel ezelőtt feltalálták a sörfőzést.