Sok évvel ezelőtt emléktábla-avatásra voltunk családilag hivatalosak a Komiba, vagyis a Komjádi Béla uszodába, annak is az előcsarnokába.
Az ottani márványra a magyar úszó- és vízilabdasport olimpiai-, világ- és Európa-bajnokainak neve kerül elhalálozásuk után.
Az ötlet megható, bár apu tette a megjegyzéseket, hogy tán jobb lenne még életünkben felkerülni a falra.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és a tábla, a táblák betelni látszanak. Nekem speciel jó érzés, hogy valahányszor lemegyek, és amikor edzés után eljövök, köszönhetek a szüleimnek: végigsimítom nevüket a táblán.
Apu tizenhárom éve, augusztusban ment el, gyújtottam gyertyát a temetőben, és idén is előbányásztam egy közös történetet – ez épp arról szól, hogy a kétségbeesésnél jobb, ha a dolog fonákját is vizsgálom.
Apu már elég beteg volt, többször műtötték, fájdalmak gyötörték.
Egyszer azt mondta nekem:
Félek, kislányom… Élni nagyon jó.
Megrázó mondat volt, mert én addig egyszer se láttam félni.
Orvosként nehéz volt
The post „Dedikém! Elmentem a picsába, és már vissza is jöttem. Most már beszélhetünk?” – Gyarmati Andrea felidézett egy durva kifakadást first appeared on 24.hu.
