Ungváry Krisztián legújabb kötete kémregényként is olvasható: a két világháború közötti politikai és diplomáciai játszmákról, a nemzetközi szerződésekről és a szervezetekről, a médiában és a háttérben megjelenő üzengetésekről szól. Illetve arról, hogy kinek mi lehetett a szándéka, hogyan akarták és tudták egymást meggyőzni, de még inkább átverni a nagyhatalmak vezetői.
Alkati kérdésnek tűnhet, hogy eleve sanda gyanúval tekintünk a politikusokra és diplomatákra, de esetemben ez a beállítódásom a kilencvenes évek délszláv válsága alatt s után még inkább tapasztalati megerősítést is nyert taplóságuk, rosszakaratuk, hozzá nem értésük miatt, miközben lubickoltak a propaganda művelésében és a manipulációban, az áldozatok száma – a kolaterálisoké – pedig nem érdekelte őket akkor és utóbb sem.
Az pedig magától értetődő, hogy a diktátorok és a „csak” autoriter, hibrid rezsim típusú vezetők esetében ez a viselkedés maga az alap, miképpen talpnyaló környezetükben is. Ha Trumpra, Putyinra, az ázsiai és dél-amerikai stb. uralkodókra gondolunk, ugyanezt látjuk ma is, de elég az is, ha csak Közép-Kelet-Európában és a Balkánon nézünk körül.
Ungváry Krisztián egy korábbi korszakkal foglalkozik, a két világháború közti időszakkal, és e fenti érzésünket tudományosan bizonyítja be. Bár nem mellékes különbség, hogy a világot folyton szétcsesző alakok ma sokkal gyorsabban üzengethetnek a médián keresztül (lásd az X- vagy az Instagram stb. jelentőségét), igaz, már akkoriban is égtek a telefonvonalak és a telegramozás se volt lassabb, mint az e-mailezés. A könyvből pedig nem más derül ki, hogy mindnyájukra használhatjuk a bibói kifejezést (csak a magyar jelzőt kell cserélgetni): eltorzult alkatokról van szó.
A II. világháború előzményeiről a legtöbbünknek halovány emlékei vannak az iskolai tananyagból, s főleg pontatlanok (főleg, ha 1990 előtt jártunk általánosba). Annyit tápláltak belénk, hogy Magyarország a revízió lázában égett (nekünk, magyar jugóknak kihangsúlyozták, hogy Horthyék felrúgták a jugoszláv-magyar örökbarátsági szerződést), nem kevésbé Németország is a versailles-i szerződés igazságtalanságai miatt háborgott.
Jött a gazdasági világválság, ezek miatt kerülhetett hatalomra Hitler, Franciaország pedig bevackolt a Maginot-vonal mögé, a britek meg azt hitték, a flottájukkal megvédhetik és még tovább terjeszthetik ki birodalmukat, az USA-t meg nem érdekelte az egész. A németek meg apránként visszavették a Ruhr-vidéket, anschlussolták Ausztriát, majd a Szudéta-vidéket, aztán egész Csehországot, utána pedig Lengyelországot is lerohanták és felosztották Sztálinnal. A toposzok szerint pedig az angol miniszterelnök, Chamberlein egy nagy balek volt, de aztán jött Churchill, majd Hitler átverte Sztálint is – a végét meg hát tudjuk.
Ungváry Krisztián: A hazardőr, a sakkmester és a hasznos idióták – Európa szétzúzása 1922-1941
Open Books, 2025
519 oldal, 6999 Ft
Ungváry Krisztián azonban a hatalmas szakirodalmi és a régi-új levéltári dokumentumokat feldolgozva (az 1990 után előkerült oroszokat is, bár ma egy ottani levéltárba aligha lehet bejutni) sokkal árnyaltabb képet ad a politikai és diplomáciai játszmákról, a nemzetközi szerződésekről és a szervezetekről (ezek legtöbbjét sose tartották be vagy nem vették komolyan), a médiában és a háttérben megjelenő üzengetésekről, illetve arról, hogy kiknek mi lehetett a szándéka, hogyan akarták és tudták egymást meggyőzni, de még inkább átverni.
Eközben rengeteg adatot közöl a korabeli hadseregek állapotáról, a fegyverek számáról és minőségéről, a tábornokok és az első emberek közti, avagy a hadvezetéseken belüli vitákról (akik aztán alig is mertek ellentmondani Hitlernek, s főleg nem Sztálinnak). Az is kiderül, hogy Chamberlain-ről túl egyoldalúan negatív kép alakult ki, és Churchill sem látta mindig olyan jól a dolgokat, ahogyan a máig élő – saját maga által is gyártott – mítosz mutatná. Talán a franciák bizonytalansága az a pont, amely kb. biztos maradt, miszerint 1939 szeptemberének elején nyugodtan lerohanhatták volna a Wehrmachtot, ráadásul leginkább a német hadvezérek voltak annak a tudtában, hogy esélyük sincs.
De nem így történt, Ungváry pedig pont a fenti elnagyolt és bevett képet árnyalja igen meggyőzően, különös tekintettel a Németország és Szovjetunió közti játszmákra. (A könyvnek alig tárgya az USA, szét is feszítené a kereteit.)
Ungváry Krisztián ma az egyik legismertebb magyar történész (Romsics Ignác, Kövér György vagy Gyáni Gábor és a kissé fiatalabb generáció pár tagja, mint pl. a frissen kinevezendő francia nagykövet, Ablonczy Bálint mellett), akit kritikai attitűdje miatt arról az oldalról persze sokan támadnak, de tényszerűségével és értelmezéseivel sose tudnak adekvát módon vitatkozni. Némiképp történész-celeb is, ráadásul, ellentétben az áprilisig virágzott köztévés-jellegű vagy a NER-es adók műsorait végigszántó kvázi-történészekkel, Ungváry hatalmas munkássága igazolja kutatói és alkotói alaposságát és ebből eredő véleményét.
(El)ismertségére mi sem jellemzőbb, hogy még köztársaságielnök-jelöltként is felmerült a neve. Nos, nem tudom, annak bevált volna-e, viszont az biztos, hogy egy kiváló magyar történész veszett volna el egy időre abból a magyar tudományos életből, amit az utóbbi évtizedekben elleptek a történethamisító kurzushuszárok, és a kimért, higgadt és elsősorban mértéktartó- és adó történészek szorultak ki a szélesebb nyilvánosságból és a (köz)médiából. Nem véletlen, hogy Ungváry az utóbbi években az internetes felületeken jelent meg podcastjaival, előadásaival, dokufilm-szerűségeivel, amelyek egy-egy történelmi témát tárgyalnak és igyekeznek helyre tenni.
Részben a már megírt munkái alapján, mint amilyenek a II. világháborúba való belépésről, az 1944-es sikertelen magyar kiugrási kísérletről, a Horthy-rendszer mérlegéről, Budapest ostromáról stb. szóltak. Tehát podcastjaiban, a Youtube-on is hallható-látható előadásai a már kész művek népszerűsítő szüzséi, esetleg olykor a bizonyos fázisban lévő kutatásainak részprezentációi, nem kevés kételkedéssel, a lehetséges magyarázatok felvázolásával – és nem kőkemény „így volt” történelmi ítéletek.
Újabb, azaz tavalyi kötete eközben olvasható akár kémregényként, kémjátszmaként is – igaz, túl sok szereplővel ahhoz, hogy olykor ne kelljen visszalapoznunk. Bár még ekkor is nehezen tudjuk követni a lényeget, no de a korabeli átverések sorozatának lényege is az volt, hogy senki se értsen semmit, vagyis hogy a másik rosszul értse. Erre utal maga a szerző is, mégpedig a történetet akkor már messziről figyelő egyik egykori főszereplőt idézve, amikor a német-szovjet paktum megkötésének előestéjéről volt szó:
„Tragikusan kevesen voltak azok, akik ezt a politikai játékot át tudták látni. Trockij ezek közé tartozott. 1939-ben írt mondataihoz nincs mit hozzátenni: Sztálin a nemzetiszocialista rezsim hatalomátvételének első napjától fogva szisztematikusan és nyomatékosan kimutatta hajlandóságát egy Hitlerrel közös szövetségre. Mindezt nyílt kijelentésekkel, de gyakrabban csak célzásokkal, tendenciózus hallgatással vagy – fordítva – olyan hangsúlyozásokkal történt, amelyet saját polgárai nem vehettek észre, de címzettjük tévedhetetlenül megértett.” (318.)
Ez így persze nem Sztálin magasztalása, de sajnos tényleg nagy sakkmester volt, akinek tényleg mindenre volt egy mesterterve. A kötetben szereplő, de mondhatni a közelmúltbeli vagy még élő világpolitikai főszereplők szerint azon nagyon kevesek közé tartozott, akik természetes módon, hatalmuk teljében haltak meg – és noha egy fél évszázadig a desztálinizáció folyt, ma a neosztálinizmus (és nem csak a nosztalgikus verziója) alighanem erőteljesebb is, mint a neonácizmus.
A kötet tehát a náci-szovjet-francia-brit-lengyel, s részben a cseh(szlovák), jugoszláv, japán stb. aspirációkat mutatja be, amikor, ha jól értem, a franciák és a britek voltak a hasznos idióták, akiket a szovjetek és a nácik folyton csőbe húztak. Kész átverés-show-nak tűnik az egész időszak, nehéz is érteni, miért hittek olykor annyira a sakkmester Sztálinnak, illetve a hazardőr Hitlernek.
Utóbbi kapcsán vagy tucatnyiszor olvashatjuk, hogy vabankra játszott szinte minden esetben, azaz mintha a pókerezés közben valaki folyton csak blöffölne, amire a többiek utóbb rájönnek, de mégis abban a hitben élnek, hogy egyszer csak logikusan, biztos lapok mögül licitál – és aztán mégsem. Hitler voltaképpen mindig is tudta, hogy ha a többiek összefognak ellene, vagy akár egyedül, egyesével indulnak meg ellene, esélye sincs Németországnak katonailag megvédenie magát (még a csehszlovákoktól sem). Tehát tudta, hogy ha 1939. szeptember elején megindul ellenük a francia (és az angol) hadigépezet, nekik végük. Vagy ha a szovjetek előbb támadják meg Németországot, mint ők 1941-ben, akkor is vége. 1942-ben, de 1943-ban pedig már biztos volt abban, hogy elveszítik a háborút – ekkor el is tűnt a nyilvánosságból, a piszkos propagandát és hazudozást Goebbelsre hagyva.
Sztálin a cikkeiben vagy élőszóban pedig mindig pont az ellenkezőjét mondta annak, amit gondolt vagy kitervelt, és még a PB tagjait se igen avatta be, akik aztán össze-vissza beszéltek a külföldi diplomatáknak. Abban is hatékony volt, hogyan állítsa át seperc alatt 1939-ben, de főleg 1941-ben a békepropagandát háborússá; ez még legközelebbi munkatársainak, Molotovnak, Hruscsovnak stb. sem ment könnyen. Cinikusságára meg mi sem jellemzőbb, hogy amikor az újabb náci-szovjet paktum alkalmából bankettet tartott, ahol szokás szerint sorjáztak a pohárköszöntők, a vérnáci Ribbentrop külügyminiszternek „egy közismert zsidó politikus egészségére kell innia”, azaz Kaganovicséra.
Ilyen „vicces” anekdotából azért nincs sok, annál inkább a katonai stratégiákról. Ungváry láthatólag élvezi is ezek kitárgyalását, így például, hogy amíg főleg a franciák és részben a britek a defenzív stratégiára építettek, addig mind Hitler, mind Sztálin az offenzívra. Így hiába vonult fel, ha csak részben is, 1941. július 22-e előtt a jóval nagyobb és erősebb szovjet hadsereg az immár közös határra, a németek nem azért tudtak oly gyorsan benyomulni a Szovjetunió területére, mert oly erősek voltak, hanem mert a Vörös Hadseregnek semmilyen védekező taktikája nem volt – ha mondjuk egy nappal korábban ők indulnak meg, egészen másképp alakul a történelem.
S valójában a franciáknak, a briteknek, a németeknek és a szovjeteknek sem volt kész felvonulási és haditervük sem 1939 szeptemberére, sem aztán az utóbbi kettőnek 1941. június 22-e előtt – illetve késve indultak, vagy ami terv az asztalra került, az szinte az utolsó hónapokban, sőt, inkább hetekben készült el, úgy, hogy hol alá-, hol felülbecsülték a potenciális ellenség elejét. Leginkább még a szovjet hírszerzés volt képben, az egész világra kiterjesztve az információszerzést, azaz egészen Japánig – csakhogy (dez)infmációból meg annyi volt, s egymásnak gyakran ellentmondó, hogy Sztálin végül egyiknek sem hitt.
Gondolhatnánk, hogy a könyv annak ellenére, hogy sok újat mond és újabb összefüggésekre mutat rá, miért is érdekelhetne ma ez bárkit a történelem után érdeklődő különcökön kívül? Mondjuk azért, mert a vezető nagyhatalmak politikusainak és diplomatáinak a habitusa, mentalitása mintha mit sem változott volna. Valahol beteg emberek, akik egymással koktélozva a világ felosztásáról, újabb hódításokról, illetve mások elnyomásáról ábrándoztak naphosszat. Aminek a 20. század első felében meg is lett a szörnyű eredménye, és ugyan a közhiedelem, illetve a tananyag szerint a II. világháború kirobbantásáért a náci rezsim a felelős elsősorban, a szovjetek meg semennyire sem (főleg Putyinék szerint), a szerző egyenesen azt írja, hogy „[A] háborús felelősség, ahogyan azt az utóbbi idők feldolgozásai egyértelműen feltárták, mindkét felet terheli, éspedig egyenlő mértékben.” (475. )
Ungváry könyvéből az is kiolvasható, hogy miközben az maradt meg bennünk, Hitler mellett az olasz fasiszta, a kommunista szovjet és a japán militarista hadvezetés zsarnokoskodott volna az egész világ vagy annak egy része fölött, de Churchill és a francia vezetés (sőt, utóbb de Gaulle is – bár erről nem szól ez a könyv) nem sokban különböztek a hataloméhes uralkodóktól, legfeljebb ők érdekszférákról álmodoztak, nem a végső megoldásról… Utóbbiak is adták-vették volna a gyarmatokat, Afrika kincseinek kiaknázásáról szőttek konkrét terveket, magyarán más népek leigázásáról és kizsákmányolásáról próbáltak egyezkedni, és egyaránt rasszista (s olykor antiszemita) keretben is gondolkodtak. Amint a nyugati megbékélési politika is csak (jóakaratú?; hiszékeny?) elterelő politikai hadművelet volt, amíg állig fel nem fegyverkeznek.
És Ungváry Krisztián könyvét olvasva óhatatlan folyvást felmerül bennünk a kérdés, akkor ma mi van? Mert látván az újabb főszereplőket és háborús aspirációkat, a befolyásért, a nyersanyagokért (köztük a vízért!) folytatott politikai harcokat, amelyek ismételten újabb fegyveres összetűzésekbe, népirtó háborúkba torkollnak, nem úgy tűnik, hogy a II. után most ne valamiféle III. világháborúban élnénk.
Szerbhorváth György
Címlapkép: Átlátszó-montázs
